EmberiLét #Magyarország #Cikkek #Szöveges
Vezetők és vezetői pozíciók – a téma, ami számtalan beszélgetés kiindulópontja a konyhaasztaloktól kezdve a kocsmákig, az irodák folyosóin át egészen a fészbukos kommentháborúkig. Ugye ismerős az érzés, amikor az ember csak fogja a fejét, látva, ki is került a céges hierarchia csúcsára? Mintha néha direkt azokat választanák, akik a legkevésbé alkalmasak a feladatra. De miért van ez így, és miért érzik sokan, hogy a vezetők valahol „felfelé buknak”?
Néha az ember csak pislog, amikor azt látja, ki is került a vezetői székbe. Aztán meg a haját tépi, hogy miért pont ő. Elvárnánk persze, hogy aki egy ilyen pozícióba kerül, az legyen tele tudással, tapasztalattal, legyen tisztességes, számon kérhető, képes legyen irányt mutatni és dönteni. Hát, az ember elvárná, ugye? Azokat a tulajdonságokat, amiket általában a jó vezetőhöz társítunk: integritás, elkötelezettség, célratörés, határozottság. Persze, senki sem tökéletes, egy jó vezetőnek sem kell szuperhősnek lennie. De a legfontosabb, hogy elismerje a hibáit, tanuljon belőlük, és ami a leglényegesebb: támogassa és felemelje maga körül a kollégáit.
Sajnos a valóság gyakran rácáfol erre az idilli képre. Hányszor látjuk, hogy nem a rátermettség, a tudás vagy a valódi vezetői kvalitások számítanak, hanem sokkal inkább az, hogy kit ismerek, mennyire vagyok hajlandó „együttműködni” (értsd: bármit szó nélkül lenyelni), mennyire vagyok gerinctelen, és hogy szó nélkül átpasszolok-e bármilyen népnyúzó szabályzatot. Úgy tűnik, néha a mutyizás, a talpnyalás és a feltétlen engedelmesség sokkal hamarabb visz feljebb a ranglétrán, mint a tényleges hozzáértés.
Volt idő, amikor ezek a "felfelé bukó" vezetők valószínűleg még ügyesek is voltak valamiben. Egy alacsonyabb pozícióban talán remekül teljesítettek, hozták a számokat, és ez elegendő volt ahhoz, hogy előléptessék őket – annak ellenére, hogy semmilyen más vezetői tulajdonsággal nem rendelkeztek. Aztán jött a feketeleves. Most meg itt vannak, mint egy élő, lélegző Péter-elv (avagy „felfelé bukás” élő példái), és miközben ők szépen haladnak a karrierjükben, addig az alattuk és körülöttük dolgozók élete valóságos pokollá változik.
És persze, ezek a "főszereplők" – a mi hőseink, mártírjaink – gyakran gyűlnek össze a kollégáikkal, hogy megosszák a legabszurdabb sztorikat és tapasztalatokat. Azokat a mondatokat, amiket a tudatlan és alkalmatlan főnökeik valaha kimondtak, és amikre a mai napig emlékeznek. Mert van, ami örökre beég az ember agyába, különösen, ha az élete elviselhetetlené tételéről van szó. Ugye, neked is eszedbe jutott már egy pár ilyen történet?