Képzeld el, hogy a legborzalmasabb büntetést kapod egy apró meggondolatlanságért, ami még a legfélelmetesebb rémálmaidat is felülmúlná. Egy olyan kínhalál vár rád, ahol a saját testnedveid és a rajtad élősködő rovarok végeznek veled, lassan, napokon át. Ez volt a szkapizmus, az ókori Perzsia sötét bugyraiból előmászó borzalom, amihez képest a középkori kínzások is szelíd szórakozásnak tűnhetnek. Készen állsz egy időutazásra, ami nem a megszokott, romantikus fajta lesz? Akkor tarts velünk, és ismerd meg Mithridatész hihetetlen, és egyben végtelenül tragikus történetét!
Perzsa testvérháború: Trónra vagy halálra?
Az i. e. 5. század Perzsa Birodalma messze nem volt a nyugalom szigete. Képzeljünk el egy családi drámát, ami vérfürdőbe torkollik, ahol a tét a világ akkori legnagyobb birodalmának trónja. II. Artaxerxész és öccse, ifjabb Kürosz között robbant ki a vérgőzös testvérháború, ami szinte az egész birodalmat lángba borította. A történetet nem mástól ismerjük, mint az ókori görög írótól, Plutarkhosztól, akinek „Párhuzamos életek” című műve egyfajta korabeli „krónikás” szerepét tölti be.
A konfliktus csúcspontját az i. e. 401 szeptemberében lezajlott kunaxai csata jelentette. A két testvér serege Babilontól egy kőhajításnyira, egy kis falu mellett csapott össze. Érdekes, hogy Artaxerxész főleg perzsa harcosokra támaszkodott, míg Kürosz seregének gerincét kemény, görög zsoldosok, úgynevezett hopliták alkották.
A csata előtt Kürosz hadvezére, Klearkhosz, egy józan tanáccsal próbálta fékezni ura hévét: „Azt mondta neki, hogy a görögök háta mögött foglaljon állást, és ne hagyja védtelenül a személyét.” Kürosz azonban, akit valószínűleg elvakított a trón utáni vágy és a saját erejébe vetett hit, fittyet hányt a figyelmeztetésre. Nem bujkált a zsoldosai védelmében, hanem az első sorban, a halál torkában akart harcolni.
A dárda, ami végzetessé vált
Kürosz tehát félelmet nem ismerve, vakmerőn vetette magát a harcba. Plutarkhosz leírása szerint valósággal tombolt a csatatéren: „Önelégülten, tele buzgalommal és merészséggel, futott, és azt kiáltotta: ‘Adjátok meg magatokat, nyomorultak.’”
Ez az önelégült, már-már nagyképű roham azonban végzetesnek bizonyult. Egy fiatal perzsa harcos, akit Mithridatésznek hívtak, Artaxerxész seregében harcolt. És ekkor történt, ami megpecsételte Kürosz sorsát: „Egy perzsa ifjú, akit Mithridatésznek hívtak, egy dárdával a templomában, a szeme közelében találta el, anélkül, hogy tudta volna, ki az.” A seb halálosnak bizonyult, a sebesült Kürosz összeesett, és nemsokára az ellenség kezétől lelte halálát.
Hazugságok hálója és a titok, ami kirobbant
Kürosz halála után Artaxerxész nem akarta, hogy bárki más arassa le a dicsőséget testvére megöléséért. Nem, a trónra vágyó uralkodó magának akarta a győzelmet, a hírnevet, bármi áron. „Azt akarta, hogy mindenki elhiggye és azt mondja, hogy ő volt az, aki megölte Küroszt, ezért pompás ajándékokat küldött Mithridatésznek, aki elsőként lőtt Küroszra.”
A fiatal perzsa harcost drága ruhákkal és csillogó ékszerekkel halmozták el. Cserébe azonban hallgatnia kellett, és azt hazudnia, hogy csak egy lóhámot talált a csatatéren, amit átadott a királynak. Azt állítani, hogy ő volt az, aki kioltotta Kürosz életét, szigorúan tilos volt.
De az igazság makacs dolog, és a titkok ritkán maradnak sokáig a föld alatt. Hónapokkal később egy lakomán Mithridatész, talán a bor, talán a büszkeség hatására, eldicsekedett a tettével egy eunuchnak, Sparamixésznek: „Mondhatsz bármit a hámról és az ostobaságokról. De én világosan megmondom neked, hogy Küroszt ez a kéz ölte meg, mert nem céltalanul és hiába dobtam el a dárdát, és csak kicsivel hibáztam el a szemét, de a halántékát eltalálva a földre löktem, és ebbe a sebbe belehalt.” Ez a kérkedés végzetesnek bizonyult. Amikor Artaxerxész fülébe jutott a dolog, a bosszúvágy lángra lobbant benne. Egy kegyetlen, már-már emberfeletti büntetést eszelt ki.
Szkapizmus: A perzsa pokol, élőben
Mithridatészt a szkapizmus nevű kivégzési móddal sújtották, ami valószínűleg a perzsa történelem egyik legborzalmasabb fejezete. Készülj fel, mert amit most olvasni fogsz, gyomorforgató lesz! Plutarkhosz részletesen leírja a folyamatot: „Két vályút vettek, amelyek pontosan egymásba illeszkedtek. A foglyot az elsőbe tették. Ezután hozzák a másikat, és úgy igazítják meg, hogy a szóban forgó szerencsétlen feje, keze és lába kilógjon.”
Képzeld el: egy ember beszorítva két fa teknő közé, mozdulni sem tud, csak a végtagjai lógnak ki. És itt jön a gusztustalan rész: a bezárt testet mézzel és tejjel kenték be, ami egy édes, ragacsos réteget alkotott. Ha a szerencsétlen Mithridatész nem akart enni, azt mondják, kiszúrták a szemét. „Ebben a helyzetben etetik. Ha nem akarja, kiszúrják a szemét. Evés után mézet és tejjel összekevert italt adnak neki inni, a szájába öntik, és az arcára öntik.”
Ezután kitették a napra, a melegre, a legyeknek. Az édes illat, a tej és a méz szaga mágnesként vonzotta a rovarokat. Plutarkhosz szavaival: „Egész arcát végtelen sok légy borította be. Mivel az evők és ivók a [vályúk] belsejében végzik a dolgukat, a váladék mocskából és rothadásából élősködők és férgek keletkeznek.”
A legyek, a férgek, a paraziták szinte belakták a szerencsétlen testét. A testnyílásokon keresztül, a száján, orrán, fülén és egyéb „nyílásokon” át hatoltak be, és belülről, lassan emésztették fel az áldozatot. Ez a folyamat napokig, sőt, hetekig tartott. Plutarkhosz így festi le a véget: „Amikor látod, hogy az ember már halott, eltávolítod a felső vályút, és azt találod, hogy a húst szétrágták, a belekben pedig rajokban ragadtak és híztak azok a rovarok.” Mithridatész 17 napig szenvedett ebben a földi pokolban, mire a halál elvitte.
Igaz volt-e, vagy csak egy mesés borzalom?
Persze, az emberben felmerül a kérdés: mindez tényleg megtörtént? Vagy csak egy kegyetlen, de fikciós történet? A szkapizmus borzalmas részleteit Plutarkhosz rögzítette, de az általa használt forrás, egy bizonyos Ctésiasz munkássága, eléggé vitatott. Ctésiaszról tudjuk, hogy szeretett túlozni, dramatizálni, és egyes kutatók szerint nem riadt vissza a teljesen kitalált történetektől sem. Így felmerül a gyanú, hogy a szkapizmus talán inkább irodalmi túlzás volt, mintsem valós kivégzési gyakorlat.
A módszert később Joannes Zonaras bizánci történetíró is említi, ami persze tovább erősíti a perzsákról kialakult kegyetlen képet. A modern történészek a mai napig vitatkoznak azon, hogy a szkapizmus valóban létező gyakorlat volt-e, vagy csupán a perzsa birodalom démonizálásának egy eszköze. Ki tudja, talán sosem fogjuk megtudni a teljes igazságot.
A borzalom utóélete a kultúrában
Akár igaz volt, akár nem, a szkapizmus motívuma az évszázadok során beette magát az irodalomba és a popkultúrába. Még Shakespeare „A tél meséje” című drámájában is felbukkan egy hasonló módszer, ahol az áldozatot mézzel kenik be, hogy a rovarok halálra csípjék.
A modern korban is megjelenik a borzalom, például a „The Venture Bros.” és a „Your Pretty Face is Going to Hell” című sorozatokban. Plutarkhosz részletes leírása nemcsak tájékoztat, hanem valósággal belepréseli az olvasót a szenvedésbe. A „Feeling Scaphism: Enargeia and Assimilation in the Artaxerxes” című tanulmány szerint ez a módszer morális tanulságként is szolgált: a hatalommal való visszaélés következményeit mutatta be a maga rémisztő valójában. Vajon tanultunk-e belőle azóta? A történelem sajnos azt mutatja, nem sokat.
#EmberiLét #Nagyvilág #Cikkek #Szöveges