Nemzetrombolás: Atilláról megrajzolták a tipikus barbár zsarnok alakját: elhazudott történelem!

Nemzetrombolás: Atilláról megrajzolták a tipikus barbár zsarnok alakját: elhazudott történelem!

Mit számít, hogy a régi krónikások még tudták, hogy Isten ostorának azt illik nevezni, aki az Isten teremtette, de bűnössé vált világot Isten akaratából megtisztítja.

Legjobban Atilla legnagyobb és legrejtélyesebb tettét magyarázzák félre. Nem lehet kétségbe vonni, hogy Atilla győzelmét ki nem használva vonult vissza Róma közeléből: hogy megkegyelmezett Rómának (Isten parancsára), de a kora középkor e legmagasztosabb tettét így magyarázzák: Atilla nemcsak gazember volt, de hülye is, annyira, hogy még a védtelen Róma falaitól is visszavonult.

Azt is vegyük itt még tekintetbe, hogy annak ellenére, hogy a források nem tudnak arról, hogy Atillának köze lett volna bátyjának, Budának a halálához, a történelemtudomány „megajándékozta” Atillát a testvérgyilkos szereppel is.

A hunok egy olyan görög-római világot támadnak meg, amely dekadens, romlott. Reménysége e világnak a kereszténység, de utóbbi éppen válságban van. Válságba a keresztény egyházakat éppen az taszítja, hogy a keresztény vallás államvallássá lett.

A metafizikai megközelítés vállalásával találhatjuk meg az értelmét a hunok hadjáratainak.

A források tehát dekadens, romlott világról szólnak, de ez a fejlett világ, a civilizált világ, és a történész nem is áll a dekadencia vagy a romlottság pártjára: ő a fejlődés, a civilizáció pártjára áll. De ezt csak akkor teheti, ha el tudja fogadni, hogy a korabeli fejlett, civilizált világot támadó hun világ elfogadhatatlanabb, rosszabb, kegyetlenebb, stb.

A jelenkor történészei mintha el is akarnák tüntetni a hun világot. Az Osiris tankönyvek 2004-ben megjelent Európa ezer éve című könyve is erről tanúskodik:

„A hunok V. századi birodalma jórészt alávetett germán királyságokból állt és hamar elvesztette etnikai jellegét.” Majd: „A hunok különböző letelepedett népeket kergettek maguk előtt, akik részben beolvadtak a hunokba, részben pedig igyekeztek átvenni a hun íjazó harcmodort és lovastechnikát, és utánozták sztyeppei művészetüket. Attila birodalma azonban úgy etnikumát, mint műveltségét és főként politikai tájékozódását tekintve már >>germán-római<< volt.” Majd: „a hunok nyugati terjeszkedése egyben bukásukat is jelenti, mert a meghódított germán királyságok beolvasztásának eredményeképpen a hun hatalom egyfajta germán >>megabirodalommá<< vált.”

A magyar történész, aki bemásolja a magyarok számára írott könyvbe, hogy a hun birodalom „úgy etnikumát, mint műveltségét és főként politikai tájékozódását tekintve már >>germán-római<< volt”, vagy más hasonló megállapítások fogad el minden kétely nélkül, semmi mást nem tesz, mint igazodik, megfelel: ő magyar történész létére ugyanazt mondja, amit a német, tehát elfogulatlan. Hogy amit bemásol a saját könyvébe, az semmi másnak, mint merő spekulációnak az eredménye, mit számít?

Nincs bizonyíték az ugor vagy finnugor őshazára, de arra sem, hogy a feltételezett őshaza területén elő népek olyan primitívek voltak, amilyennek a gimnáziumi és egyetemi tankönyvek „bemutatják” őket.

Mondtuk fentebb, hogy a kereszténnyé vált bizánci és római császárságot a hunok a kor legerősebb hadseregével támadják. De mások is támadják – nem hadsereggel, hanem szóval. Ők a korszak leghitelesebb keresztényei. Erre hívják fel a figyelmet a germán és az olasz hun-mondák, Atilla-mondák, a hun hadjáratokról vagy az Atilla tetteiről szóló nyugati keresztény legendák.

Atillát kiemeli a történelemtudomány a hun uralkodók közül, de Atilla a hun királyok között nem annyira különleges, kiemelkedő személyiség, mint például Napóleon volt. Nem Atilla teremit az erős hun birodalmat, és nem az ő váratlan halálának a következménye a hun birodalom bukása – hiába állítják ezt a „komoly” történészek.

Említettük fentebb, hogy Atilla győzelmét ki nem használva vonul vissza Róma falaitól. Éppen azért teszi, mert csak Atilla és kísérete fogja fel az Élő Égi Igazság jelenlétét, Leó pápa és környezete nem.

És ez azt jelenti, hogy nem Atillának és Leó pápának a küzdelméről szól, hanem Atilla és az Élő Égi Igazság viszonyáról. Atilla valódi szakrális király; engedelmeskedik Isten akaratának. Döntő próba volt ez, az engedelmesség próbája. Ha Atilla nem lett volna valódi szakrális király, akkor nem ismeri fel az Élő Igazságot, szembe fordul vele – teljesen reménytelen küzdelemben.

De Atilla engedelmeskedik, így Róma felszabadul, Atilla pedig felmagasztosul. Több írásos forrás, krónika, illetve a festőművészet is tanúskodik arról, hogy az Élő Égi Igazság megjelent időnként Atilla táborában, tudomására hozta Atillának akaratát, Atilla pedig mindannyiszor engedelmeskedett. Hadjáratait az Élő Égi Igazság jelenlétében kellett megvívnia. Aki a parancsot kiadta, az az Élő Égi Igazság, aki Isten Önvédő megnyilvánulása. Isten Atilla jelenlétében ismét megnyilatkozott, látható formát öltött – és ez a legnagyobb bizonyossága annak, hogy a legsorsdöntőbb helyzetekben ismét látható alakot vesz föl, testet ölt, megnyilatkozik, érvényesíti akaratát.

És ez a mai magyarság, a mai emberiség legnagyobb reménye. Arról szólhatna, hogy az emberiség, ha visszafordul a régi éltető hagyományokhoz, a szakrális hagyományokhoz, akkor reménykedhet. Akkor nem kell tovább félnie.

Isten haragját, végzetét, ostorát, büntetését a régi korok magyarjai a magyar küldetéstudattal összefüggésben emlegették.

A mitológia szerint a magyarnak mint választott, kegyelt népnek különös rendeltetése, fensőbb küldetése van. A hunok hadai Isten büntető ostora a világ népei felett.

attila a hun 3

A földi lét mint a nagy misztériumjáték

A Szent Isten megnyilvánulási formája. Az a megnyilvánulási formája, amely a misztériumjátékban részt vesz. Vagy Isten kiválasztottja. Az a kiválasztottja, akit különleges feladattal bízott meg.

A Szentben a szeretet és az igazság harmonikus egységben vannak jelen. Ellenfele a szentségtelen, melyben az igazságtalanság és a gyűlölet egységben, de nem harmonikus egységben vannak jelen. A Szent tudatosan vesz részt a misztériumjátékban, a szentségtelen nem tudatosan. A szentségtelen képtelen az önmegtartoztatásra: ha felismeri a Szentet, már támad. A szentségtelen a földön az ún. „hasonmásokban” lakozik.

Talán az egyik legnehezebben megválaszolható kérdés az, hogy a Mindenható Isten miért nem teszi lehetetlenné, hogy a Rossz megjelenhessen. A régi magyar hitvilágban van erre hiteles válasz, melynek lényege: a küzdelemre szükség van. A küzdelem a Fény világát valamiképpen gazdagítja. A küzdelemben derül ki, hogy mi a valódi, a valódibb, az értékes, a legértékesebb, stb.

A küzdelem játéktere a Föld. Aki a küzdelemben részt vesz, az megtestesül. Az Égi Én, az Időtlen Én megtestesülés után az égi hierarchiában feljebb emelkedik vagy lejjebb kerül. De ki is eshet belőle. Aki az égi hierarchiából kiesik, az a bukott angyal. Fény-lényként többé nem létezhet.

A régi magyar hit szerint amikor valaki kiesik az Égi Hierarchiából, akkor „kialszik egy csillag”. De megsemmisülése nem teljes: elsötétült „égitestként” a sötétség világát gazdagítja.

A küzdelem jelentősége túlmutat a személyes, egyéni célon. A Világosság és a Sötétség harcában mutatkozik meg a valódibb jelentősége. Hisz a Fény, a Világosság győzelmét segítik elő mindazok, akik a próbát kiállják. A próbát a magyarságnak kell elsődlegesen kiállnia, hiszen hatalmas a feladata: nyitva kell tartania az Ég Kapuját.

 

Originally posted 2018-11-15 00:04:55. Republished by Blog Post Promoter