Nem a felvonulók kérték – A Pride-nak bukás az osztályrésze


Aligha hinném, hogy a Pride bármiféle sikert ért volna el. Ahogy a baloldali ellenzék és annak kulturális hátországa szorgos munkával marginalizálta magát és lenullázta saját közéleti súlyát, vélt kultúrfölényét az utóbbi években, úgy buknak el velük a rájuk akaszkodott turbócivilek is. (Mindenki civil, de vannak civilebbek.)

Érdekelnek ma már bárkit is a melegjogok és a kiterjesztett nemi identitások? Szerteágazó vita folyik talán a témában a bal- és jobboldal meghatározó gondolkodói között? Netán elérik a céljukat az ügy lobbistái, nyílnak meg újabb kapuk előttük ügybuzgó tevékenységük folyományaként, megugorják a közvélemény ingerküszöbét és formálják a közvélekedést a maguk képére? Már rég nem.

2018-ban, Magyarországon a Pride-nak a bukás az osztályrésze. A tömeg nem nő, az arcokon erőltetett a mosoly, a repertoár véges, az eredmény kiszámítható. És ha a műsor véget ér, mindenki hazamegy a saját négy fala közé, ahol továbbra is azt csinál, amit akar – anélkül, hogy bármiféle kollektív élmény, katarzis jött volna létre, amely aztán hegyeket mozgatna meg. Erre például bármelyik Békemenet képes volt eddig: mi, az ezerszer lenézett, nemzeti érzelmű átlagemberek megélhettük azt, amire ez a szedett-vedett szivárványkoalíció képtelen.

Ja, hogy egy melegfelvonulásban már a szervezők szándékai szerint sem kellene lennie semmi emelkedettségnek, ezért aztán nem is kéne azt számonkérnem rajtuk, mondván, buli az egész, hangos a zene, mindenki színes, mindenki táncol? Érdekes, a média mégis odahazudja azt a katarzist a szivárványos bulizáshoz – máskülönben még felmerülne a gyanútlan olvasóban, hogy mi értelme ennek a cirkusznak, és megenné a fene az egészet.

Olyan ez az egész, mint a munka ünnepének felvonulásai az átkosban, meg a hozzá kapcsolódó rossz vicc: miért a kikelet és a hazaszeretet ünnepe május elseje? Mert mindenkinek ki kellett menni és haza szeretett volna menni… És ha azt gondolnánk, hogy erőltetett a hasonlat, hát maguk a turbócivilek és az őket szolgaian kiszolgáló zsurnaliszták gondoskodnak arról, hogy ugyanez az áporodott kommunista lendület vigye a Pride-ot.

Na persze ez alatt nem a menetben kószán kódorgó Lendvai Ildikóra gondolok, hanem arra, hogy aki ott volt a Pride-on, az jórészt úgy került oda, hogy ki kellett mennie. Olvassuk csak az Index büszke jelentését:

Idén is több mint 100 cégvezetővel készül a Budapest Pride-ra a Nyitottak vagyunk kezdeményezés. A vezetők várhatóan összesen több mint kétezer kollégájukkal együtt fognak vonulni. Az akciót először tavaly hirdették meg, hogy a vezetők ebben a formában is ki tudjanak állni jelenlegi és jövőbeli kollégáik mellett, és amellett, hogy csak a tetteik alapján ítéljék meg őket, tekintet nélkül bármi másra.

És ezek ugyanazok, mert a mentalitás is ugyanaz. Régen vörös zászlók alatt egyesítették erőiket, most a szivárványlobogó alatt. Valaha a beszolgáltatás, a békeharc, a munkaverseny mellett tettek hitet, most a sokszínűségre mondanak igent ugyanolyan bő nyállal. Akkor szégyentáblára tették, a rendszer ellenségeként bélyegezték meg az engedetlen dolgozót, most pedig ugyanúgy retorziók érik az alkalmazottat, ha nem hajlandó szabadidejében is forradalmárt játszani és vidám rongyokban a túlbuzgó főnöke mögött vonulni.

Mi változott? Ezt a poshadt, rosszízű, ötvenes éveket idéző élményt képesek csak újratermelni? Azzal tudnak csak legitimitást szerezni az ügyüknek, hogy megnyerik maguknak a legtöbb olyan multicéget, amelyik a világ összes pénzét képes PR-tevékenységre költeni csak azért, nehogy véletlenül két árnyalattal fakóbbnak látsszon a vállalat sokszínűsége a konkurenciáéhoz képest?

Résztvevők a Budapest Pride-on Budapest, 2018. július 7. Az LMBTQ-közösség (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű és queer emberek) fesztiválja Fotó: Horváth Péter Gyula

És a menetben persze ott van az a pár száz LMBT-identitású is, akiknek ez az egész éppúgy nem esik le (ahogy a nagyeszű újságíróknak sem), és évről évre, dacosan, ökölbe szorult arccal kiáltják a világba a szivárványos nyomorukat. Hogy őket bántja a világ, miközben már rég nem minősülnek hivatalosan sem pszichiátriai betegnek, deviánsnak. Hogy ők nem érvényesülhetnek, miközben külön nekik találnak ki pozíciókat a munkaerőpiacon. Hogy szűknek érzik a mozgásterüket, miközben minden épeszű marketinges sorban áll a pénzükért és a figyelmükért, hogy az a megfelelő helyen koncentrálódjon.

Ha így nézzük, melegnek lenni könnyebb, mint valaha. Már rég nem kényszerpálya, már rég nem cigányút. Megvan a melegek világa a saját törvényszerűségeivel, oda-vissza működik benne minden, és a legtöbb melegnek kényelmes ebben, ezzel a kereszttel együtt élni.

Amit el lehetett érni, az lett érve – minden más jogkiterjesztés, minden további szabadságharc viszont mások jogsérelmét eredményezi. A többségi társadalom nem egy végtelen massza, amiből korlátlanul lehet lecsipegetni, aminek a rovására apránként kijjebb lehet tolni a kerítést, hátra nem veszi észre még a szomszéd – gondolván, értünk úgysem kár.

Az az érzésem, a Pride már rég nem a meleg büszkeségről szól, hanem arról, hogy értünk nem kár, tehát pusztuljunk. A valódi lázadást felváltotta az irányított lázadás, a spontán üzenetek helyére a műgonddal kitalált, gondosan tesztelt és kiválóan forintosítható akciók léptek.

Rajtunk röhögnek, amiért hiszünk bizonyos dolgokban (legyen az mégoly bárgyú is), miközben az ő szkepszisüket még véletlenül sem ingatja meg, hogy azt, amihez a nevük, a szabadidejük és a szivárványzászlójuk adják, éppen a háttérben tobzódó nagyvállalati érdekek hiteltelenítik, ordas kamuvá silányítva a melegek ügyét. Persze a kötelező hitvallást az Index újságírója is felmondja:

Magyarországon ma már több mint ezer cég és szervezet vallja, hogy nemcsak helyes, hanem üzletileg is megéri, ha kollégáikat kizárólag a tetteik és a teljesítményük alapján értékelik. Nemzetközi kutatások is alátámasztják ennek jelentőségét, a BCG egy friss felmérése alapján egyértelmű a párhuzam a cégeken belüli sokszínűség és az innováció között, és a sokszínű cégek általában üzletileg is eredményesebbek. Ráadásul az ilyen szervezeteknél dolgozók jobban érzik magukat. Magyarországon például nyitott céget választana a 18 évnél idősebb diákok 83 százaléka.

A fene tudja: mindenki olyan statisztikát hamisít, amilyet akar. Ha olyan lenne a korszellem és azzal bíznák meg a Boston Consulting Groupot, hogy hozza ki ennek az ellenkezőjét, akkor kihozná az ellenkezőjét. Én mindenesetre a saját munkahelyemet is kellően eredményesnek és innovatívnak érzem, pedig fehér, heteroszexuális férfiakkal dolgozom együtt, és nálunk a sikerélményt az adja, hogy együtt szurkolhatunk a Doktorminiszterelnökúr sikereinek. (Meg persze a jól végzett munka, naná.) És a Békemenetre is magunktól megyünk.

Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu


Like it? Share with your friends!

Kérjük oszd meg a cikket

Mivel a Facebook korlátozza a hírek automatikus megjelenítését, ezért arra kérünk, hogy oszd meg személyesen a cikket, ezzel jelentős mértékben segítve az oldalt hatékonyságát. Köszönjük