Nagytevel és Óbarok mellé telepített földalatti bázisokról irányította volna Moszkva az Ausztrát és Olaszországot megszálló szovjet és magyar hadseregeket.

Az “L” alakú nagyteveli vezetési pont hosszabbik folyosója (Fotó: Kizmus Szabolcs)

A szovjet Déli Hadseregcsoport (DHDSCS) szárazföldi-, légi- és légvédelmi vezetési pontja (KP) békeidőszakban Mátyásföldön működött. Háború esetén a főparancsnokságot fegyvernemenként lebontva több magyar falu mellett 1962 és 1967 között kialakított atom-, vegyi és kémiai támadásnak is ellenálló földalatti létesítménybe szállították volna át helikopterekkel-, hogy onnan irányítsák tovább a NATO elleni hadműveleteket.

Míg a szárazföldi erők tartalék harcálláspontját Nagyteveltől délnyugatra, addig a légi- és légvédelmi vezérkart Óbarok -1988-tól már Kunmadaras is- mellett alakították ki. A szovjet katonai doktrínára jellemző volt, hogy a főbb tartalék vezetési pontok (ZKP) mellett is voltak még további tartalék állomások a katonai repülőtereik (pl.: Debrecen, Tököl, Sármellék, Kiskunlacháza, Kalocsa és Kunmadaras) mellett. Fontos itt megemlíteni, hogy atomháború esetén a Magyar Néphadsereg szárazföldi vezérkara 1981-től a Börgönd mellett kialakított „T” alaprajzú bunkerrendszeréből irányította volna csapatainkat a „haldokló imperialista nyugat” ellen.

A szovjet Déli Hadseregcsoport főbb alakulatainak elhelyezkedése 1987-ben. (Grafika: Jamrik Levente)

A szovjet Déli Hadseregcsoport szárazföldi erőinek tartalék vezetési- és harcálláspontja Nagytevel mellett. (Grafika: Kizmus Szabolcs, Jamrik Levente) 

Románia kivételével a Varsói Szerződés tagállamaiban „ideiglenesen” állomásozó szovjet haderő szinte mindig előre gyártott elemekből zsaluztatta ki a kisebb alapterületű föld alá rejtett vezetési pontjait és bunkereit. Ezek a blokkok – akárcsak a LEGO esetében– tetszés, funkció és kívánság szerint szinte korlátlan mértékben variálhatók és bővíthetők voltak a típustervektől függetlenül, amelyeknek az alapja mindig –a csak a méreteiben különböző– K-1 és K-3 ívelt, valamint az AB-1 csúcsíves kialakítású, dupla vasalatú, víz-, lég- és hangszigetelt vasbeton elemekből összerakott U2, U4, BP-1, USB, SBK, Gránit és Monolit fedőnevű modulok voltak. Az előre gyártott elemek mindig magukban foglalták a DZM nevű, az esetleges gázszivárgás miatt gumitextil peremmel rendelkező, egyenként 172 kilós páncélozott ajtókat; az FVKPM-2 vagy FVA- 100/50 légszűrő szettet; illetve a szilárd tüzelőanyaggal működő OKP kályhákat is.

Optimális körülmények között 10-12 katona 2 kotrógéppel és egy 3 tonnás daruval egy 4,85 méter széles, 9 méter hosszú és 2,45 méter magas USB (12 darab AB-1 elem) szobablokkot 16 óra alatt tudta lefektetni és szerkezetkészen átadni a műszakiaknak a további belső szerelési munkálatokhoz. Az atom-, vegyi és kémiai támadásnak is ellenálló bunkerekre általában csak 12-25 méter vastag földréteget hordtak, de kiemelt funkciójú létesítményeknél nem volt ritka, hogy akár 35 méter magas föld- és agyagréteggel is lefedték.

Ez utóbbi esetben egy már meglévő, hasonló nagyságú domb mélyébe helyezték el a konstrukciót, hogy műholdas kémtevékenység esetén ne tűnjön fel a tájban semmilyen geomorfológiai beavatkozás, vagy elváltozás. E tények tükrében nem meglepő, hogy a Szovjetunió a tömegpusztító fegyvereknek ellenálló atombunkereit rekord rövid idő alatt tudta telepíteni.

A fent említett elemekből épült meg az 1960-as évek végén a Pápától nem messze fellelhető nagyteveli objektum is. A Tevel-hegy alatt 12-21 méter mélyen megbújó „L” alakú konstrukció hosszabbik szára 190 méter, a rövidebbik pedig 80 méter. A hosszabbik szárra 18 darab USB és SBK típusú blokk kapcsolódik, amelyeknek hátsó traktusait egy keskeny szervizalagút is összekötötték.

A szerviz folyosóról további 10 elem is elérhető. A rövidebbik szárról –fésűs elrendezésben– 9 modul kapcsolódik. A csaknem 4000 négyzetméter alapterületű bunkernek hat bejárata és egy vészkijárata van. A komplexumban a szovjetek összesen 137 helyiséget rendeztek be. Az objektum ivóvíz ellátásáról egy 45 ezer literes tároló gondoskodott. Az építésnél felhasznált 3000 köbméter beton 1100 méter metróvonal megépítésére lenne elegendő.

A szovjet katonai vezetéssel a hírösszeköttetést nemcsak egy műholdra irányított, aknából kieresztett 30 méter hosszú teleszkópantenna garantálta, hanem egy-egy földalatti kábel-összeköttetés is, amelyek a Herend melletti PDRZ objektummal és a Hajagtetőn álló BARSZ-állomással voltak kapcsolatban. A jelerősítő állomás (NUP) Németbánya mellett az erdőben volt kialakítva szintén a föld alatt.

A szovjetek a bunkerrendszer fölött 220 hektárnyi terület felett rendelkeztek. Itt 400 katonával és 53 különböző méretű épületből oldották meg a vezetési pont őrzését és folyamatos ellátását. A Farkasodúnak is hívott komplexum rádió hívójele: гвоздевой volt, ami a „tiplinek” felel meg. Hasonló tartalék parancsnoki központokat alakított ki Moszkva a csehszlovákiai Közép Hadseregcsoportnak (KHDSCS) Milovice és Velky Hlavákov mellett, illetve az NDK-ban és Lengyelországban állomásozó Észak Hadseregcsoportnak (ÉHDSCS) is. A szovjet csapatok kivonulásakor az oroszok a bunkert betemették, csak a vezetéktartó bakokat és egy kompresszort hagytak maguk mögött.

Néha látogatható. (Fotó: Kizmus Szabolcs)

A Magyar Honvédség 1992-ben nyitotta meg az objektumot a nagyközönség előtt, amely azóta magántulajdonban van. A következő részben az Ausztria és Olaszország ellen tervezett szovjet-magyar hadműveleti terveket, illetve a Magyarország települései ellen tervezett NATO atomcsapásokat fogom részletezni.

Republished by Blog Post Promoter