Kik szervezték meg a 18 éves Szaudi feminista lány, Rahaf Mohammed teátrális migrációját?

Az év elején került a nemzetközi sajtó reflektorfényébe Rahaf Mohammed al-Kunun, egy 18 éves szaúdi lány, aki furcsa, kémregénybe illő módon szökött meg családjától.

A tinédzser szüleivel nyaralt együtt Kuvaitban, ahol aztán váratlanul felszállt egy Thaiföldre tartó gépre, majd egy bangkoki szállodai szobában elbarikádozta magát és a közösségi médiában segítségkérést adott közre, mondván, hogy ő egy elnyomott, testileg-lelkileg sanyargatott nő, akit szökése miatt most a saját családja szaúdi ügynökök segítségével akar hazatoloncoltatni és meggyilkolni(?).

Rahaf Mohammed a következőket írta egy Twitter üzenetbe:

Kapcsolódó kép

„Különösen a következő országoktól várok védelmet: Kanada, Egyesült Államok, Ausztrália, Egyesült Királyság. Arra kérem az említett országok illetékes képviselőit, hogy vegyék fel velem a kapcsolatot”. 

Human Rights Watch néven bejegyzett amerikai NGO aktív közbenjárásának köszönhetően nem csak a világsajtó, hanem az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága is hamar értesült az ügyről és nemzetközi védelembe vette a fiatal nőt. Az Isztambuli egyezmény VII. fejezete a háborús menekültekkel azonos menekültjogokat juttat azoknak a nőknek, akik üldöztetésükre hivatkoznak.

Nem sokkal sajtófelhajtás beindulása után a kanadai külügyminisztérium szóvivője, Stefano Maron már jelezte, figyelemmel kísérik a lány ügyét és Kanada mindig ki fog állni az emberi jogokért, ez különösen érvényes a nők jogaira”. Phil Robertson, a Human Rights Watch amerikai jogvédő civil szervezet pedig sietve méltatta a kanadaiak hozzáállását, továbbá megüzenték thaiföld kormányának, hogy meg kell tagadniuk a lány és az apja közötti találkozást. „Ezt csak ő döntheti el, mert egy felnőtt nő, aki képes saját magáról határozni!” – írta a jogvédő szervezet.

Az apa, Mohammed al-Kunun állami tisztviselő Hail tartományból, és a szaúdi törvények szerint ő a 18 évét éppen betöltött Rahaf törvényes gyámja, így az ő feladata lett volna hivatalosan eljárni a lánya ügyeiben. Néhány nappal később Rahaf Mohammed már megmenekülve, megnyerően és kedélyesen nyilatkozott CBC News-nak egy nagyinterjúban.

Nyilvánvalóan szinte senki sem kételkedik abban, hogy az arab országokban, az elmaradottabb területeken és kultúrkörökben csorbulnak a nők érdekei, jogai, viszont senki nem így képzel el még véletlenül sem egy elnyomott, folyamatosan gyötört, burkához, alázathoz és veréshez szoktatott nőt.

Valójában Rahaf Mohammed inkább úgy néz ki, mint egy gondosan a nyugati nézők világképéhez és társadalmi reflexeihez castingolt, öntudatos, egyenes tekintetű, büszke nő, aki ráadásul már-már olyan rutinosan nyilatkozik két nyelven a médiának, mint egy popsztár. Akinek csak egy cseppnyi fogalma van arról, valójában hogyan nézhet ki egy elnyomott, világtól elzárt, ütlegelt, a halál torkából menekülő nő, az pontosan tudja, hogy Rahaf Mohammed valaki más.

Rahaf Mohammed vagy nem reprezentálja az elnyomott iszlám nőt vagy pedig még az iszlám nőelnyomás is csak egy olyan léggömb, amibe a feminista hevület pumpált nagy adag forró levegőt. Például olyan érdekességek tűnhetnek szemünkbe, minthogy Rahaf Mohammed és a hozzá hasonló menekültek valahogy érdekes módon többnyire az anyjukat nevezik meg elsődleges bántalmazójukként. Adódik is a kérdés, milyen patriarchális elnyomás az, ahol elsősorban nem az apák, hanem az anyák bántalmazzák a lányaikat?

Meghallgatva az interjúban elhangzó panaszokat felmerül az a kérdés is, hogy vajon ki hazudta azt a kis Rahaf-nak, hogy Kanadában vagy Ausztráliában a vallásos családokban nem kell imádkozni és hogy ott nem verik el az anyukák a rossz kislányok fenekét, ha nem segítenek a háztartásban? – Általában az arab világ nőelnyomásán gondolkodva kételyeink támadhatnak, hogy vajon mennyire súlyos sanyargatás az, hogy a jól szituált olajmilliomosok lányai nem vezethetnek autót, hanem a házi sofőr csettintésre előáll.

Fura a világ, mert amíg arra panaszkodik Rahaf Mohammed, hogy feléjük nem engedik a nőket tanulni és dolgozni, addig itt a nyugati világban milliónyi nő arról álmodik, hogy mindezt ezt nekik lehetőleg ne is kelljen, inkább  jobb lesz ha apuci (alias Sugar Daddy) szépen megold mindent… –

A nők sohasem tudják, hogy mit és miért is akarnak. Illetve de: a nők tértől és időtől függetlenül mindig mindent akarnak, de mindazt úgy, hogy semmilyen függelem ne társuljon hozzá; apuci oldjon meg mindent, de apucinak legyen kuss a neve. De ezt is csak éppen addig, amíg rá nem unnak a férfiak erőtlenségére, tehetetlenségére; ahogyan vélhetően ezt a végső megalkuvást unja halálosan a nyugati világ nője, miközben persze a feminista sirámok sem múlnak egy cseppet sem. – Lehetséges, hogy a helyzettől függetlenül mindig állandó női elégedetlenség egy akkora erő, hogy arra akár még globális migrációt is lehet építeni?

Rahaf Mohammed, a csinos, művelt, elnyugatiasodott fiatal nő nyilvánvalóan egy ügyesen kiválasztott reklámarca az Isztambuli Egyezmény VII. fejezetében elrejtett migrációs kiskapunak. Akkor is, ha esetleg önmaga elhiszi szörnyű elnyomásának” történetét és a csalóka amerikai álmot. Valakik itt minden bizonnyal arra bazíroznának, hogy szegény elgyötört kicsi lány szemébe nézve még a legkeményebb szívű apucikban is felhorgadjon a segíteni akarás és tűrjék majd a végtelenségig a migrációt, a lakosságcserét. Mindenesetre Rahaf Mohammed hűen közvetíti a háttérben tevékenykedő migrációszervezők ígéretét, amikor kijelenti, hogy „sokan fogják még őt követni”.

Egy olyan önellentmondásos, hamis színekkel felfestett történetet látva, mint Rahaf Mohammed sztorija, mindenképpen felébrednek az oknyomozói igények. Nem lehet megkerülni a kérdést: kik és miért érdekeltek abban, hogy egy ilyen földrészeken átívelő gigantikus színjáték szálait mozgassák?

Ha megpróbálunk  egy kicsit a történet díszletei mögé látni, rátalálhatunk egy riportra, amely annyit mindenképpen felfed a valóságból, hogy egy olyan nők által működtetett titkos hálózat (secret network of women) áll az elnyomott iszlám nők migrációjának szervezése mögött, amely az interneten és egyetemi közösségeken keresztül érzékenyít, szervez kapcsolati hálókat és toboroz, miközben szervezetük igyekszik elrejtőzni a beszivárgók elől.

Egy komplett, nyíltan előadott diverziós kémsztori. A szálak aztán az amerikai illetőségű NGO, a Human Rights Watch felé futnak tovább.

Azon meg már biztosan senki sem lepődik meg, hogy a HRW civil szervezet hátterét áttekintve azt találjuk, hogy azt a filantróp Soros György 2010-től folyamatosan legalább 100 millió(!) dollárral tőkésítette fel az Open Society Foundation (Nyílt Társadalom Alapítvány) csatornáin keresztül. A háttérben meghúzódó mélyebb, valódi célok és érdekek továbbra is ködösek.