Kihal a magyar? Na és? Nincs kedvem „a szaros pelenkákkal bíbelődni”!


Ha mi, magyarok a jelenlegi „lelkesedéssel” vállalunk gyermekeket, 2070-re hatmillióan maradunk, pár évtizeddel később pedig feleannyian. Eközben az internetes kommentfalakon azt látni, hogy honfitársaink egy nem csekély része magasról tesz az egészre, őket hagyják békén, ne reklámozzák nekik, milyen jó dolog a gyerek, ne szóljanak bele az életükbe, nincs pénzük ilyesmire, de kedvük sincs szaros pelenkákkal bíbelődni…

Ha kihal a nemzet, hát kihal, puff neki, nem az ő dolguk, ne nyomasszák őket ilyesmivel. És így tovább. Ha ezen az életképtelen, önpusztító hozzáálláson nem tudunk változtatni belátható időn belül, végünk van.

A kormány nemzeti konzultációt indított, a családok évévé nyilvánította 2018-at és nyolc esztendeje intézkedések sorozatával próbálja elősegíteni, hogy minél több gyermeket vállaljanak a magyarok. Orbán Viktor miniszterelnök és Novák Katalin családügyi államtitkár is többször elmondta: a cél, hogy 2030-ra a születési ráta elérje a 2,1-et.

Jelenleg ugyanis a magyar nők átlagosan 1,53 gyermeket szülnek, ami egyenes út a nemzethalálhoz. (A mélypont 2011 volt: akkor 1,2 volt a születési ráta.) Készült egy jószándékú kisfilm is, amely a gyermekneveléshez próbál kedvet csinálni. (ITT vagy ITT is megtekinthetik.) Néhány idézet a legnépszerűbb hozzászólások közül:

  • Nem annyi a problémájuk hogy nem tudnak lediplomázni, bulizni és aludni gyerekvállalás mellett, hanem hogy NINCS elég pénzük gyerekvállalásra, nem erre véletlenül sem lehet kitérni. Ez abszolút lenézése a fiataloknak.” (Bálint)
  • Hagyjuk már ezt abba!!!! Aki akar, az legyen tenyészkanca és spermabank! De aki nem akar, azt hagyjuk már békén! Ez a reklám egy hatásvadász, beállított, ideál világot mutat be, nem azt, hogy a gyereknevelés rohadt nagy szívás. A szülők elnyúzott, fáradt fejéről kéne összeállítást csinálni. Az a baj ezzel, hogy a gyerekteleneket pont azok a dolgok riasztják, amiket a gyerekeseknél látnak. Röhej, hogy pont ők akarják meggyőzni a gyerekteleneket, miközben arra az egyszerű kérdésre sem tudnak válaszolni, hogy mi a jó a gyerekvállalásban.” (Zoltán)
  • „30 vagyok, még csak a gondolat csirája sem fogant meg a fejemben. Szerintem ma már sokkal több jó dolog kecsegtet mint szaros pelenkákkal bíbelődni, éjjel nem aludni és meg sorolhatnám. És nem, nem lehet elhanyagolni az anyagi vonzatát.” (Ádám)
  • „Mindenki saját felelősségre csináljon gyereket ebbe a gennyes országba!!!” (Katy)

És így tovább. Bevallom, rég olvastam ennyi sötét ostobaságot egy kupacban. Beletelt néhány percbe, mire magamhoz tértem a döbbenettől. Tényleg így gondolkodik egy átlag magyar? Ennyire nagy a sötétség a fejekben? Aztán eszembe jutott, hátha csak valamelyik libsi oldal írt egy aljaskodó cikket a családok éve reklámfilmjéről, mire a fölheccelt, beidomított olvasó-csorda letarolta a videómegosztót. Ha így történt, akkor is rémisztő az egész.

  • Összefoglalva: nincs pénz, hagyjuk őket békén, senki ne szóljon bele semmibe, minden magánügy, a gyerekvállalás rossz és fárasztó, miközben csomó sokkal jobb és szórakoztatóbb dolog van, amivel érdemes elütni az időt, mint a pelenkázás. Továbbá ne keltsünk bűntudatot szegény ifjakban, akik 40-50 éves korukig szeretnék élvezni az életet, a felhőtlen bulizást és a mamahotelt.

Nincs pénz, mi?

Magyarország a világ legfejlettebb országai közé tartozik, és bár számos nyugati ország GDP-je meg ilyen-olyan életszínvonal-mutatója jobb a miénknél, jólét terén igenis az élmezőnybe tartozunk. (A hülyeségre kondicionált átlag-libsi ezen nyilván röhög, de attól még ez az igazság.) Soha ennyi támogatást nem kaptak a magyar családok, mint most (csok, gyes, gyed, gyed extra, családi adókedvezmény, ingyenes óvodai, iskolai étkeztetés satöbbi). Aki szerint ez kevés, azzal nehéz bármiről értelmesen beszélgetni.

Nincs elég pénz, mi? Baromság! Nagyszüleink, dédszüleink, ükszüleink a mainál sokkal rosszabb körülmények között éltek, sokan közülük szó szerint nyomorogtak, mégis nagycsaládot alapítottak, összeszorították a fogukat meg a nadrágszíjat, küzdöttek, mert a gyerek, a család és a nemzet megmaradása volt számukra a legfontosabb érték. Nem a gyereket igazították a pénzhez, hanem a pénzt a gyerekhez. És legfőképpen: nem magukat tekintették a világmindenség közepének, mint a liberalizált, élvhajhász, hígagyú maiak (tisztelet a nem kevés kivételnek!), nem magukat bálványozták, hanem a Teremtőt.

Eleink hittek abban, hogy az életnek van magasabb rendű célja, értelme, többről szól, mint az evés-ivás-ürítés „szentháromsága”. Nemcsak azért „bíbelődtek a szaros pelenkával”, mert előzőleg az övékével is bíbelődött valaki (éppenséggel ez is elegendő ok lenne a gyerekvállalásra, még ha ezt a fönt idézett, kretén Ádámka nem is éri föl ésszel), hanem mert az élet továbbadása az egyik legnagyobb csoda. Isten ajándéka. Aki erről önszántából lemond, az nem tudja, mit cselekszik.

Forrás: erdelyinaplo.ro

A gyilkosság mint magánügy

„Ne szóljon bele az állam!” – makogja valamelyik hozzászóló. De hát nem szól bele, te tyúkeszű, csak kedvesen próbál megmenteni téged meg a fonnyadó családfádat! Mert amilyen rakás szerencsétlenség vagy, képtelenné váltál a fajfenntartásra! Meg a gondolkodásra. Is.

Egyébként ez a „Ne szóljon bele!” szöveg ismerős, ugyanezt halljuk a gyerekgyilkosságoknál is. (Amit a köznyelv szenvtelenül abortusznak nevez, hátha akkor nem kell szembenézni a ténnyel: ez bizony egy megfogant emberi élet kioltása.) Mert az abortálóknak senki se mondja meg, mit tehetnek a saját testükkel.

Ha harapófogóval, csipesszel szétvagdalják a pár centis gyermeket, letépik kezét, lábát, fejét, és darabokban szedik ki az anyaméhből – akkor a „kedves szülők” így határoztak, punktum. Nekik jogaik vannak. (Az apróságnak semmije.)

A gyerekgyilkosság-ellenzők amúgy is fogják be a szájukat, és ne keltsenek bűntudatot a gyerekgyilkosokban. Az a gyerek amúgy sem nagyon él, még ha az ultrahangos felvételen látszik, ahogy próbál menekülni a gyilkos szike elől. (Kötelező videó: Bernard N. Nathanson amerikai orvos filmje, a Néma sikoly.)

Magyarországon évente 30 ezer életet oltanak így ki, de ehhez állítólag senkinek semmi köze. Állítólag magánügy. Ezért tartunk ott, ahol…

Életképtelenség

Kihalásunk a nyolcvanas években kezdődött, és a módszerváltás utáni nagy „nyugatosodással”, liberális agymosással tovább fokozódott. Azóta egymillióval kevesebben lettünk. A második világháborúban sem halt meg annyi magyar, mint ahány most néhány évtizednyi békeidőben eltűnt…

Hiába élünk jobban, hiába kényelmesebb, gondtalanabb az életünk, mint nagyszüleinknek, kétszer annyit panaszkodunk, sopánkodunk. Ha jön a havazás, esik az eső, fúj a szél, vagy ha a metró helyett pótlóbuszra kell fölszállni, mi már az öklünket rázzuk, a liberális jajongó-média pedig öles címmel hirdeti a világvégét. Közben mindenkire irigyek vagyunk. Miért olyan zöld a szomszéd fűje, miért van flancos autója annak ott a tévében, honnan szerezte a millióit? Nyilván lopta – hiszen mindenki lop.

De azért két irigykedés közben megfogadjuk az IQ-nulla celeb tanácsát, hogy addig ne vállaljunk gyereket, amíg nincs háromszobás lakásunk jacuzzival. Mert anélkül lehetetlen. Így aztán egyre később szánjuk rá magunkat a gyerekre, sokan csak 40 után, akkor pedig már nem jön össze, vagy ha igen, tesó már nem lesz. Őt meg arra neveljük, amit a liberális korszellem belénk vert: élj a mának, csak magaddal törődj, lazulj, legyél ostoba fogyasztó-droid, nincsenek határok.

A szó, ami leírja mindezt: életképtelenség. Önpusztítóan ostobák lettünk, egyre életképtelenebbek. Belehülyültünk a jólétbe. Ha nem kapunk észbe, nem szakítunk végtelen egoizmusunkkal, gyávaságunkkal, a halálkultusszal, s továbbra is megtagadjuk Isten ajándékát, a gyermeket, akkor akár el is indulhatunk gyalog a magyarok nagy, közös sírkertjébe.

 


Like it? Share with your friends!

Kérjük oszd meg a cikket

Mivel a Facebook korlátozza a hírek automatikus megjelenítését, ezért arra kérünk, hogy oszd meg személyesen a cikket, ezzel jelentős mértékben segítve az oldalt hatékonyságát. Köszönjük