Ha másba nem, akkor a leszarom-mentalitásba biztosan beledögölhetünk

Most vizsgázik az ország veszélyhelyzetből.

Persze, szeretjük inkább azt gondolni, hogy a kormány vizsgázik, a hatóságok vizsgáznak, a szolgáltatók vizsgáznak, az állam, a bank, az atyaúristen vizsgázik. Bárki, csak mi nem.

Csakhogy a hivatalosságok szintjén lehetne itt az utolsó élvasalásig minden rendben, ha a lakosság az alapvető – kételemis fogalmi készlettel is belátható – járványügyi normákat képtelen betartani. Amíg fel sem fogjuk, hogy basszus, ez most az a helyzet, amikor másképp kell viselkedni,  lejönni az eddigi rutinokról, de hipergyorsan.

Azért beszélek így, mert a napokban elmentem bevásárolni.

A veszélyhelyzetre vonatkozó intézkedések amúgy sokszorosan érintenek, ugyanis egy házban lakom négy iskolás gyerekkel, egy autoimmun beteg, nemrég operált asszonnyal, valamint egy tüdőbeteg, hetvennyolc éves nénivel – a fiaimmal, a feleségemmel és az édesanyámmal.

A mama külön lakásban él, néhány méterre tőlünk. Nem járunk most át, telefonon érintkezünk, meg a kertben integetünk egymásnak. Annyiszor mosunk kezet, hogy az már szinte fáj. Naponta porszívózás és fertőtlenítőszeres felmosás, kétóránként szellőztetés, a srácok nem mehetnek a haverjaikhoz, és viszont.

Próbáltam online rendelni ételt, mosószert meg egyebeket, de április elsejei kiszállítással lehetett leghamarabb, azt meg azért ne már.

Szombat délután szántam rá magam a bevásárlásra, ugyanis addigra elfogyott minden.

Indulás előtt haj- és szakállmosás, kabát, telefon, kulcs, kormány és kilincsek áttörlése fertőtlenítővel, aztán szájmaszk és kesztyű fel. Úgy képzeltem, hogy ritkásan járt területeken óvatos emberekkel fogok találkozni, s légiesen átsuhanok az egészen. Amit ehhez képest tapasztaltam, arra a „bad trip” a legenyhébb kifejezés.

A húspultnál elképesztő nyomás, hátulról valaki aprókat lök rajtam. Nemhogy két méterre, de negyven nyomorult centire sem tudunk húzódni egymástól. A néni, aki mögöttem áll, mintha belém akarna mászni. Előrángatja a zsebkendőjét, belefúj, majd ismét megpróbál felkapaszkodni a hátamra. Hátratekerem a fejem, ránézek tiszteletteljes szigorúsággal. Visszanéz ártatlanul. Mondom, tessék már arrébb menni. Mert? Mert járvány van. Ugyan, mondja, megint előkotorja a zsebkendőjét, aztán egy egész lépést visszakozik. Mélyen meg van bántva, látom az arcán.

A pultos srác fogja a vöröslő szegyet, végigsimogatja, belenyes, kitárulnak a rostok gyönyörűen, aztán félrefordul, a könyökhajlatába köhög. Kettő harminc, maradhat?

A zöldséges harsányan kiabál, énekelget is, „ószólemió”. Na, milyen jó a kedve, jegyzem meg. Hát miért ne volna, kérdi, egyszer élünk, azt se sokáig, nem igaz? Bugyborogva kacag.

Nyújtom a kosaram a zöldségekkel, ő meg rutinos mozdulattal, hogy szét tudja szálalni a zacskók összetapadt szélét, megnyalja az ujját.

Zavarodott zombiként totyogok ki a parkolóba.

A nagyáruházban egy fickó úgy megy végig a sorok közt, hogy jobbra-balra köhög közben. Egy anyuka azt mondja a gyerekének, vegyen ki tíz zsemlét, de puhákat. A gyerek benyúl a zsömlék közé, egyet átnyújt az anyának ellenőrzésre. Anya visszadobja: ez neked puha? Fog egy másikat, kiveszi, visszadobja. Aztán egy harmadikat, na látod, ez a puha. Szedjél ki tízet, de siessél, rád vár a bácsi.

A bácsi inkább nem vesz zsemlét, csomagolt kenyeret vesz.

Hétfő délelőtt: szájmaszk újra fel, és a résre nyitott ablakú, kifertőtlenített autóval elviszem anyámat Törökbálintra, kontrollra. Muszáj, különben nem kapja meg a havi gyógyszert.

Ha nem kapja meg, akkor meghal.

A kapunál szigorú ellenőrzés, aki lázas, azonnal elkülönítőbe viszik. Nem vagyunk lázasak, de most nem megyek be vele a tüdőbetegek közé, elszaladok inkább vásárolni, neki is. A következő másfél órában sűrűn kérem a mindenhatót, segítsen megőrizni a hidegvéremet.

A veszélyhelyzet bejelentése után napokkal az emberek többnyire még mindig nem vásárolnak, hanem plázáznak és soppingolnak,  családostul, mert ugye, végre, nem kellett suliba menni. Tömött sorok a pizzériánál, és a magyarok, férfiak és asszonyok, csupasz kézzel fogják a kaját, a szalvétába orrot fújnak. Egyik eladón sincs kesztyű. Az üzletsoron a fodrásznál is sor áll, az egyik gyereket épp  nyírják, a figarókisasszony puszta kézzel fogdossa a kisfiú fejét.

Vidám apokalipszis.

Az egyetlen körülmény, ami veszélyhelyzetre utal, hogy mindenki rettentő sokat vesz a legszükségesebbekből. Az egyik zérókólából épített ingó-bingó tornyot tol a kasszához.

A másik legalább a rizsre van rákattanva, de nem öt kilót visz, nem is tízet vagy húszat, hanem mindet.

Állnak mögötte az emberek, a faszi lepakolja az összes rizst a polcról, és elsomfordál a zsákmánnyal.

A raktárban sincs, mondja a kérdésünkre az eladó.

Ilyen helyzetekben mindig viszketni kezd ráadásul a szemem, ez még a katonaságnál kezdődött, amikor alakiztunk, és mozdulatlanul kellett állni a gyakorlótéren, merev hússzobrok, puska súlyban, amíg az ales egyenletesen tolta a rizsát, mint ez az ürge a bevásárlókocsival, nekem meg viszketett a szemem. Kínok kínja, és nem lehet egy gyors vakarással enyhíteni, mert ilyenkor nem nyúlunk a pofánkhoz.

Járványkor sem. Ha viszket, viszkessen. Elmúlik.

Valaki odaszól:

Na, ezt a vírusszarságot is csak azért találták ki, hogy szopassák a jó népet.

Nem tudni, hány halottja lesz Magyarországon a járványnak, de az biztos, hogy sok.

Svájci barátaim mesélték, hogy a hegyvölgyes ország német ajkú területein óriási a fegyelem, és kevesebb is a megbetegedés, de délen, az olasz határnál az embereket nem érdeklik a figyelmeztetések. Ha lezárják a határt, hát átszökdösnek rajta. Mert csak. Mert nehogy már. Mert hagyjuk a hülyeséget, még hogy fertőzés.

Nekünk is lehet ez a leszarom-mentalitás a halálunk, kedves magyar testvéreim. Nem most. Most még csak vizsgázik az ország veszélyhelyzetből, és bukásra áll mindenestül, mert ami lent van, az ugyanaz, mint ami odafent, mert ez az egész egy nagy, közös katyvasz.

És persze nem most fogunk beledögleni, hanem akkor, amikor a következő jön. Meg az aztán következő.

Amikor változatlanul azt mondogatjuk, hogy békesség és biztonság, na, akkor érkezik az igazi córesz.

Amikor majd nem csak az idősek közül néhányakra, hanem a gyerekeinkre és magunkra halált jelentő szuperbaktériumok és az olvadó jegek alól szabaduló mindenféle furmányos kórokozók jönnek. És akkor azt gondoljuk majd, hogy basszus, de jó lett volna megtanulni legalább kezet mosni rendesen, meg vigyázni egymásra kicsit.

De az utolsó leheletünkkel még elátkozzuk a közhivatalokat, az atyaúristennel egyetemben.

Balavány György