Elveszi a gyermekek életét a virtuális világ

Napjainkban egyre többen lesznek rabjai a virtuális világnak és válnak alkalmanként rövidebb vagy hosszabb időre függővé. Amikor arról beszélünk, hogy a számítógép, a telefon elszippantja az embert a mindennapokból, akkor valós problémát fogalmazunk meg, csak ez egyre kevesebbeket foglalkoztat. Sokan azzal védekeznek, hogy minden változás járt negatív következménnyel, de előbb-utóbb rájöttünk az újdonság hasznára.

A virtuális térben való tartózkodás sok előnnyel járhat akár egy felnőtt, akár egy kamasz számára. Pl. nem kell társaságba menni. Vagy azonnali visszajelzést kaphat mindenki a játékokban való sikeréről. Ez doppingoló erejűnek számít. A pillanatnyilag része vagyok a világnak és elérhető is lettem mindenki számára, nagyon csábító tud lenni egy fiatalnak, mert azt az érzést kelti benne, hogy nem marad le semmiről.

Ma mindennél fontosabb, hogy a perc ne menjen el mellettünk, pontosabban az, hogy a perc tört része alatt is történjen velünk valami. Bármi! Ha ez nem így van, és nem érkezik folyamatosan elég információ, akkor azt érezzük, hogy unalmas, sivár az életünk. A telefonban, a számítógépben való elmerülés kizökkent bennünket a mindennapokból és elhiteti azt, hogy nem vagyunk unalmasak és szürkék.

De mit vesz el a gyerekeinktől, akiket különböző okokból játszani engedünk? Az okok között a dobogón szerepel a kényelem. Ha a gyerek elvan, csendben nyomogatja a laptopot, akkor nem zavar bennünket, és az jó. Akkor nem kell vele foglalkozni. Nem kell a kérdéseire felelni, nem kell az iskolai dolgait meghallgatni. A felnőtt este már fáradt, nyűgös. Felbosszantották a munkatársai, a kormány, az utak, a közlekedés, ezért boldog, hogy otthon a nyugalom van. Ennek a nyugalomnak azonban ára van. Olyan ára, amit nem lehet pénzben megfizetni, viszont a törlesztés kamatos kamattal jár.

 Így lassan leszoktatjuk a gyerekeket a kommunikációról, mert, hogy a csetelés csak silány formája ennek. Idővel nem lesznek képesek az érzelmeik kifejezésére, mert a mimikájuk nem mutatja meg, mit gondolnak, hiszen a kis jelek a gépen „beszélnek” helyettük. Nem ismerik fel a testbeszéd jelzéseit, mert keveset tapasztalták, hogy milyen a reakciója annak, akivel beszélgetést folytatnak.

A szókincsük végtelenül szegényes marad, mert nem beszélgettek velük. Nincs szükségük arra, hogy választékosan fejezzék ki magukat, hiszen a csetelés nem erre szolgál, csak arra, hogy valaki gyorsan és semmitmondóan reagáljon egy vadonatúj információra. Ha valaki egyszer, uram bocsá’ belenézett a gyereke messengeren vagy bárhol folytatott beszélgetésébe, elképedve láthatta, hogy a sok rövidítésen és emojin kívül szinte nulla tartalom szerepel a kommunikációban.

A gyerekektől fokozatosan elvesszük annak örömét, hogy találkozzon a barátaival, mert megengedjük neki, hogy a szobája sarkából lássa a világot és azt érezze, hogy nem szükséges kapcsolatokat építeni, hiszen minden működik anélkül is, hogy tenne érte.

Azt is megtanulja, hogy elég egy fél-reakció, akkor is mehet tovább a csetelés, és nem érzékeli azt, hogy a hangsúly sok mondanivaló erejét és tartalmát megváltoztatja.

Egy idő után nem lesznek képesek kellően örülni, szomorkodni, mert a tarsolyukban nem szerepelnek ezek a kifejezések. Nem tanulták meg, hogy néha elég egy tekintet, egy pillantás és azzal is a másik tudtára adhatjuk a véleményünket vagy teszem azt, az érzéseinket.

A gyerekek nagyon kevés olyan érdemi időt töltenek az iskolában, amit fel lehetne használni arra, hogy barátkozzanak. Vagy versenyezzenek bármely játékokban anélkül, hogy a dühük elárasztaná őket.

A virtuális világ  még inkább elveszi annak a lehetőségét, hogy a gyerek megtanuljon a társaival szemben viselkedni. A hagyományos társas játék lehetőséget nyújtott és nyújt ma is arra, hogy érezze, lehet és kell veszíteni. A világon az egyik legnagyobb hiba, amikor a szülő a nyugalom érdekében hagyja nyerni. Ezzel leértékeli a gyerekét, mellesleg elveszi tőle a valódi győzelem örömét. Ha nem játszik a gyerek a valóságban, nem kerül fizikai közelségbe egy másik gyerekkel. Nem tapasztalja meg, hogy a másik ugyanannyira akar nyerni, mint ő. Nem tudja feldolgozni azt, hogy még a legegyszerűbb játék is hoz magával érzelmeket és annak megmutatása, felszínre hozása nem bűn. Mert lehet és kell is mérgelődni, javítani a hibákon, korrigálni magunkat egy játékban, de a végén mégiscsak a jobbik nyer.

A számítógépes játékokban azonnali a visszajelzés, de ott a gyerek nem látja a másikat, olyan, mintha önmagával küzdene. Ez olykor lehet hasznos is, de nem azt tanítja meg, ami az életben később hasznára válhatna.

Folyton elhangzik az a mondat a médiában, mint egy mentőövként, hogy a gyerekeket a gép és teló helyes használatára kellene megtanítani. De tegyük szívünkre a kezünket! Ki teszi ezt? Van ebben egy adag álságosság, mert a legtöbben azért elég jól tűrik, hogy gyerek elvan órákig, nyugton hagy mindenkit és lehet azt mondani kezeket széttárva, hogy ez már egy ilyen világ. Csak valahogy a mindennapokban ne lenne nagy a jajgatás arról, hogy nem toleránsak az emberek. Hogy mindenki türelmetlen, hogy egyre lejjebb van a közeledési morál, hogy a Való Világ milyen undorító. Mert ezek is mi vagyunk, ezeket is mi alakítjuk, vagy épp nem alakítjuk, mert az fáradságos munka. Inkább a gép elé ülünk és jöhet a játék…Természetesen tisztelet a kivételnek, ahogy mindig.