Ébredő Európa: Beszélgetés Bogár Lászlóval az európai parlamenti választásokról

Bogár László szerint az utóbbi egy-két év reménykeltő fejleményei arra utalnak, hogy vannak változások, és a világ meg benne Európa népei ébredezőben vannak. Ám ez igen keserű ébredés, a nyugati jólét kényelmében felnőtt polgár számára brutális ütések sorozata jelzi, hogy a kényelem és biztonság odavan. A közgazdásznak tett föl kérdéseket a Présház portál.

– Professzor úr, az európai társadalmak úgy érzik, hogy éppen azok vették/veszik el tőle cinikus gátlástalansággal és kegyetlenséggel a korábban megingathatatlannak hitt értékeket, akik kényelmének és biztonságának legfőbb őreiként igyekeztek feltüntetni magukat. Ennek az egyik erősen valószínű oka, hogy nemcsak Strache volt alkancellárról készült videó, hanem szinte az összes migrációellenes politikusról, s ez utóbbi miatt – tehát zsarolhatóvá válásuk okán – viselkednek-döntenek újabban elmebeteg módjára. Ez ellen a brutális fenyegetés ellen hogyan tudnak védekezni a közösségek?

– Repülőgépen ülve gyakran halljuk a csinos légikisasszonyoktól azt a szófordulatot, hogy „for your personal safety and comfort” vagyis „az ön kényelme és biztonsága érdekében”, ami lényegében azt jelenti, hogy legyünk szívesek ezt meg ezt tenni, vagy éppen nem tenni. A modern nyugati civilizáció két bűvös fogalmáról van itt szó, a kényelemről és a biztonságról. A nyugatias modernitás egész létberendezkedése évszázadok óta kényelmet és biztonságot ígér cserébe azért, hogy Európa „bennszülöttjei”, vagyis az európai keresztény fehér ember, különböző nemzetiségű közösségei odahagyják eredeti szakrális küldetésüket.

Az elmúlt évszázadok során az üdvösség, az Isten szerint való élet szellemi „célfüggvényének” helyére a fizikai élvezetek kielégítésére alkalmas anyagtömeg végtelen növelése lépett, és ez az új „vallás” ígér egyre nagyobb kényelmet és biztonságot. Ám az utóbbi évek során drámai brutalitással látszik kiderülni, hogy valami egészen más játszódott/játszódik le, mint amit az uralkodó létértelmezési logika hirdet.

A legkülönbözőbb anyagi javakkal való ellátottság techno-evolúciósan látványtervezett, és az ez által keltett jórészt látszólagos kényelemnek és biztonságnak ugyanis ára van! A legfőbb „ár” az emberiség külső és belső természetének végzetes ütemű felélése, ami akár néhány évtizeden belül minden kényelem és biztonság végleges és teljes elvesztését hozhatja magával az egész világ számára.

A külső természet felélése mutatkozik meg a környezetpusztításban, ahol az ember biológiai láncfűrészként roncsol szét mindent, ami az földi élet alapjait jelenti. A belső természet felélése pedig abban az általános lelki, erkölcsi, szellemi lepusztulásban, ami annyira megnehezíti most, hogy az európai keresztény fehér ember még, úgy ahogy meglévő, ám halálos veszélyben lévő „populációja” túlélje másfél ezeréves történetének ezt a legsúlyosabb válságát.

Az európai keresztény fehér ember elég rég óta elindult már lefelé ezen a végzetes „lét-lejtőn”, hisz nem nagyon észlelte, hogy a reneszánsz és felvilágosodás eszmerendszerei valójában csak a tetszetős szellemi „csomagolóanyag” szerepét játszották el. Arra szolgáltak, hogy elfedjék a pusztító lényeget, azt, amit például a „carpe diem” híres/hírhedt jelszava fogalmazott meg. Vagyis „élj a mának”, hisz nincs is más, csak az „örök jelen”, a jövő csak egy fantazmagória, őrültek és/vagy gazemberek rögeszméje. Szabadon gondolj el és valósíts meg mindent, ami éppen eszedbe jut, (legfőképpen önmagadat),  a nélkül, hogy eszedbe jutna, hogy amit elgondolsz és megvalósítasz, a vajon beilleszthető-e a létezésbe. (Arról a módfelett kényes kérdésről már nem is beszélve, hogy az, ami az eszembe jut, az honnan és ki által is jut az eszembe.)

Az elgondolhatóság és megvalósíthatóság látszólagos szabadsága mögött meghúzódó rejtett vélemény-hatalmak azonban a gondosan felépített hamis valóságok végzetes ketrecébe zárták a nyugati civilizáció emberét. A „meg nem gondolt gondolat” pusztító következményei most halmazati büntetésként hullnak vissza a ma élő nemzedékekre. A „migráció” vagyis a „bevándoroltatás” szintén ilyen végzetes stratégiai következmény.

A világot évezredek óta irányító erők ötszáz évvel ezelőtt a fehér embert használták fegyverként a többi civilizáció kifosztására, most pedig az így kifosztott világ roncs-társadalmainak hulladéktömegéből gyártanak fegyvert az európai keresztény fehér ember maradékának az elpusztítására.  Aki ez ellen lázadni mer, egyáltalán felismerni merészeli mindezt, azt láthatólag azonnal likvidálni igyekszik a világot ténylegesen irányító, „nem létező” hatalmi szuperstruktúra.

A Strache-ügy egyik fő tanulsága tehát az, hogy ez a világerő nagyon is létezik, léte nem „összeesküvés elmélet”, hanem az összeesküvés egészen konkrét gyakorlata. Tehát akár hálásak is lehetnénk azért, mert ilyen előzékenyen megmutatta magát számunkra. A történet másik tanulsága már kényesebb összefüggésre irányítja rá a figyelmet. Nevezetesen arra, hogy a politikai elit legfőbb reprezentánsainak lelki, erkölcsi és szellemi „állaga” katasztrofális képet mutat. Egy ilyen ócska vásári trükknek csak az tud bedőlni, aki önmaga is ócska és vásári, és még mindig jobb ezt bevallani és számot vetni ezzel, mint, hogy illúziókat kergessünk.

A Lehet Más a Politika nevű magyar politizációs alakzat összeomlása, pontosabban agóniájának végfázisa azt jelzi, hogy Nem Lehet Más a Politika, mint az, az emberi közösség, amely ezt a politikát önmaga fölé emeli. A globális, az európai és a magyar politika is viszonylag pontosan leképezi azokat a lelki, erkölcsi, szellemi mintázatokat, amelyek az adott emberi közösséget jellemzik.

Ezek a mintázatok hosszan tartó szívós, jól átgondolt és türelmes lét-munkával alakíthatók ugyan, de a politikai „ráolvasások” legfeljebb ideiglenesen kelthetik a változások látszatát. A régi keleti bölcsesség szerint, ha változást akarsz, a változás légy te magad. Ha tehát egy emberi közösség eredményesen akar védekezni az ellen, hogy alkalmatlan személyeket emeljen maga fölé, (akik az ő hibás mintázatainak „tükörképei” valójában) akkor legfőképpen arra kell törekednie, hogy ő maga változzon meg, reménykedve abban, hogy változó mintázata, mintázatainak a megváltozása előbb vagy utóbb a maga fölé emelt politikai reprezentánsok lét-karakterét is a változások irányába módosítják. A magyar társadalom alapvető politizációs mintázatai nagyjából a kiegyezés óta lényegében ugyanazt a rajzolatot mutatják, csak a konkrét megjelenés módosul.

– A két nagy politikai alakzat, a konzervatív és szocialista pártcsaládok jelentős mértékben meggyengülnek, mert az ingerült európai polgár, amúgy joggal, elsősorban rajtuk kéri számon drámai helyzetének elbeszélhetetlenségét. A „büntetés” tehát elkerülhetetlen, de kit fog majd „megjutalmazni” átrendezett bizalmával az európai választó? Hiszen idehaza az SZDSZ megtalálta új arcát, és egyfajta Direktóriummal szavazótömeget nyert. Az Ön által konzervatívoknak nevezett – valójában fontolva haladók – azonban nem mutatnak olyan arcot, amely a Jobbiktól a Direktóriumhoz csapódott egyetemistákat a nemzeti oldalra visszavonzaná. Miért bénultak a hazafias fontolva haladók?

– Az SZDSZ nevű politikai alakzat eredeti neve Szabad Kezdeményezések Hálózata volt, amit végül is feltehetőleg azért változtattak meg, mert a „hálózat” szó túlságosan árulkodó volt, hisz elég nyíltan „kifecsegte” a lényeget. Vagyis, hogy a „nem létező” globális hatalmi szuperstruktúra hazai ügynökhálózatáról van szó. A jakobinus és a bolsevik, mint a mai liberális „globálnyikok” előző két történelmi alakváltozatai, egy világhálózat újabb és újabb megnyilvánulásai voltak, és nyilván azok lesznek az elkövetkező alakzatok is, amilyen most például a Momentum.

Ahogy a francia forradalom fedőnevű terrorakciójuk, vagy éppen a „nagy októberi” eseménysor és következményei egy precízen megtervezett és végrehajtott világprogram egyes elemeit jelentették, annak a történelmi kifosztási projektnek a részei, amiről az már imént szóltam. Amikor az SZDSZ 1990-ben a választási kampány során a „tudjuk, merjük, tesszük” hármas jelszavát tűzte zászlajára, akkor ezzel a legmélyebb lényeget fejezete ki, azt, hogy csak nekik van valóságos tudásuk, („tudjuk”) hisz a globális „gazda” őket, mint lokális ügynöküket folyamatosan ellátta azokkal a tudásokkal és információkkal, amelyek a döntő többség számára tökéletesen takarásban maradtak.

És éppen azért lehettek bátrak („merjük”) mert hiszen a tömegek számára tökéletesen „láthatatlan” maradt mind a globális gazda, mint pedig a helyi ügynökhálózat valóságos identitása. Ezért kaphattak egy nagyságrenddel több szavazatot, mint amennyit „normális” körülmények között kaptak volna, vagyis másfél százalék helyett tizenöt százalékot. Így aztán azt tehették („tesszük”), amit csak akartak, és tették is, hisz csak a közvetlen anyagiakban általuk okozott kár több tízezer milliárd forintra tehető, a szellemi szimbolikus rombolás pedig felbecsülhetetlen.

Nyilván ez volt a fő oka a gyors „végfelszámolásuknak” is, hisz nem „egészséges” dolog, ha valaki túl sokat tud (mer és tesz), ezért aztán, mint legveszélyesebb bűnjelet tüntették el a feladatát egyébként „kiválóan” teljesítő SZDSZ-t. De az azóta is sejthető, hogy csak idő kérdése, és újabb történelmi mezbe öltöztetve újra megtörténik majd az, amit Karl Marx e szavakkal írt le: „Die ganze alte Scheiße kommt zurück”. (Vagyis „Visszatér az egész régi sz…r”) Ám a régi mondás szerint „egy újszülöttnek minden vicc új”, vagyis azok nagy része számára, akik 2022-ben, pláne 2026-ban lesznek zömében választópolgárok, az SZDSZ brutális pusztítása már ismeretlen történet lesz, így semmi garancia nincs arra, hogy a nagy történelmi csapdába nem sétál bele újra a magyar szavazó.

Éppen ezért látom én is veszélyesnek, hogy nem nagyon érezhető aggodalom a Momentum áramvonalasított globális „new” SZDSZ-ével szemben. Ráadásul nemcsak egyszerűen aggodalomra volna szükség, hanem annak a belátására is, hogy a fiatal korosztályoknak a hamis elbeszélési módok végzetes ketrecébe zárása egy évtizeden belül roppant veszélyek kiváltója lehet. Ahogy a régi kurucnóta mondja „Vezetessed magadat szembekötve, vakon, elfajult testvéridtől csinált ál-utakon”, amiből azt is meg kellene értenünk, hogy nem először történik meg a magyar nemzettel mindez. Pontos képet kellene alkotnunk erről a rendkívül veszélyes mechanizmusról, mert az elektronika, informatika és média összeolvadásával létrejövő gigantikus rejtett globális hatalmi komplexum technológiai csodáit elmélyült boldogsággal használó gyanútlan fiatal generációk nem feltétlenül képesek érzékelni ezt a végzetes csapdát. (Valójában nem ők használják már ezeket a technológiai csodákat, hanem az használja őket.)

Azt a csapdát, amit az jelent, hogy e masinéria igazi ura egyfelől elképesztően részletes rajzolatot kap abból a végtelen mennyiségű információból, amit e korosztályok már-már kényszeres állandó kommunikációja biztosít számára. Másfelől pedig korlátlan lehetőséget a legkifinomultabb manipulációra, a tény, a valóság, az igazság fogalmainak fokozatos káoszba döntésére. A nemzeti és hazafias elbeszélési mód alakítói egyelőre valóban nincsenek felkészülve erre a veszélyre, és is nem nagyon van stratégia a felsejlő veszélyek kivédésére. (A gyors meghátrálás egyik drámai példája volt annak idején az internetadó körüli konfliktus, amit a liberális média kárörvendő módon wi-fi(desz)-ként emleget azóta is.)

A legfőbb veszélyforrás a „szabadság” újabb hamis értelmezési tartományainak a kialakítása, hiszen a „szabadságra” való állandó hivatkozás volt már a jakobinus, és a bolsevik narratívájának is az alapja. A szabadság azonban azért nagyon különös fogalom, mert emlegetése, hívószóvá tevése nyitva hagyja azt a nem lényegtelen kérdést, hogy minek a szabadságáról van szó. Pedig nem mindegy, hogy az alkotás, építés, vagy a cinikus gátlástalan rombolás szabadságáról beszélünk-e.

A korlátlanul pusztító migráció, a homoszexualitás kihívó propagálása, a kulturális aberrációk („multikulti”) „szabadsága” is szabadság, de nem biztos, hogy ezt a szabadságot is az emberi lét kiteljesedéseként kellene ünnepelnünk. (Sőt biztos, hogy nem!) Átfogó stratégiára volna tehát szükség az új-SZDSZ újabb pusztítás hullámának sikeres megelőzéséhez, és ez a feladat nem ígérkezik egyszerűnek. Azért sem, mert mindig lesz elég mesterségesen felszítható indulat.

– A lázadás a fennálló hazug és korrupt uralmi szerkezetek ellen minden bizonnyal végigvonul majd Európán. Akárhogy is, a megmaradás egyetlen feltétele a dolgok néven nevezése lehet. De hogyan szereznek megfelelő számú kattintást a nemzeti önvédelemért küzdő, jelenleg alig látogatott, a dolgokat néven nevező elektronikus médiumok?

– Nos, ez az egyik legnehezebben megválaszolható kérdés. Vagyis az, hogy a globális véleményhatalmi tömegpusztító fegyverként működtetett médiát finanszírozó korlátlan pénzfolyamhoz képest egy lokalitás szerény lehetőségeivel miként lehet képes a siker reményében felvenni a harcot ebben az eléggé egyenlőtlennek látszó küzdelemben. Ráadásul úgy, és ez már a bohózat kategóriája, hogy közben az e véleményhatalmi gépezetet támogató erők folyamatosan a magyar kormányt vádolják azzal, hogy az súlyosan megsérti a szólásszabadságot. Itt van csak igazán szükség a Bibó István által annyira hiányolt „lényeglátó-realista” lét-karakterére.

Vagyis egyszerre kell észlelnünk a fenyegetés lényegét, de kellőképpen gyakorlatias válaszokat is kell tudni adnunk. Az online média egész rendszerének megértése, és virtuóz használatának elsajátítása létfontosságú. Tudomásul kell vennünk, hogy különösen a fiatal nemzedékek esetében ide helyeződik át a narratívák háborújának színtere.

Olyan ezzel kapcsolatos átfogó stratégiára, és ennek gyakorlatias használatára van szükség, amely folyamatos választ tud adni erre az egyre erősödő súlyos kihívásra.  Ezzel nemcsak a hazánkat védjük meg, hanem, ahogy a múltban tettük, Európát is.

PrésHáz.eu