“Brüsszeli királyok” meztelenek – Ahol Marxot dicsőítik, ott diktatúra épül 

Önmagához képest is keményen fogalmazott Orbán Viktor a szlovéniai látogatása során, amikor azt mondta, „szégyen, hogy ma vannak olyan európai vezetők, akik Marx emléke előtt hódolnak”. Ha Jean-Claude Juncker nem lenne már rég túl azon a szakaszon, hogy kényelmetlenül érintse bármilyen szégyen, akár azt is feltételezhetnénk, hogy rosszul esett neki ez a kijelentés. Karl Marx öt és fél méteres szobra és az előtte hajbókoló Európai bizottsági elnök viszont nem baleset, hanem tünet. A kultúrmarxizmus sosem látott akarnoksággal nyomul a nyugati világban, és a szovjet megszállásból fakadó, négy évtizednyi közvetlen, majd további két évtizednyi rejtett kommunista pusztítás után rá akarnak minket dumálni, hogy önként válasszuk újra ugyanazt.

A legmegdöbbentőbb ebben, hogy már nemcsak önmagukat kommunista kiáltványnak képzelő, marginális híroldalak meg dologtalan, az életük értelmét még mindig képzelt fasiszták elleni harcban meglelő aktivisták terjesztik a lejáratódott eszméket, hanem az Európai Parlament frakcióinak fele, sőt immár az Európai Bizottság elnöke is. Junckerről ugyanakkor elég nyilvánvaló, hogy nem a saját véleménye mozgatja, és az állapotáról is sokat elmond az, ahogy a Marx-szobor felavatásáért őt ért bírálatokra reagált:

Gondoljanak akármit is Karl Marxról, azt senki sem tagadhatja, hogy valamilyen módon formálta a történelmünket.

Mondjuk, ilyen alapon simán járna a köztéri óriásszobor Joseph Göbbelsnek, Lee Harvey Oswaldnak, Biszku Bélának is, nem beszélve Hóman Bálintról. Juncker mondatából az is kitűnik, hogy a mániákus egyenlőséghajkurászáson és moralizáló jóemberkedésen kívül tényleg nem tudnak mással érvelni a marxizmus mellett, csak ócska mellébeszéléssel. Azaz még egy módszerük van: a relativizálás.

Az eszmével magával nincs baj, sőt az tulajdonképpen jó és nemes, csak hát az emberek nem voltak elég jók hozzá, és félrecsúszott az egész.

Valami ilyesmit szoktunk hallani azoktól, akik szerint a százmillió embert meggyilkoló és ennél jóval többek életét megnyomorító ideológia igazából egy fantasztikusan kitalált eszme, amellyel az egyetlen gond, hogy a tökéletlen emberek miatt félrecsúszott. Szerintük 1919 meg 1947–1989 után igazán megérdemelnének még egy esélyt a kommunisták, mert most már biztos nem akasztgatás, meszesgödör meg gazdasági csőd lenne a vége (nyugodtan hozzágondolhatjuk a sorhoz az MSZP-SZDSZ 2006-os rendőrterrorját és 2009-es csődjét is), még ha a mai marxisták jó pár elszólása az ellenkezőjét is ígéri.

A nácizmust átkozzák, a kommunizmust viszont kimosnák a mocsokból

Így relativizálják a marxizmust és annak gyakorlatba átültetett változatát, a kommunizmust, holott a történelem egyik legaljasabb ideológiájáról van szó, amely kifordított logikájában, embertelenségében, gátlástalanságában, gyűlöletében és áldozatai számában is méltó párja a nácizmusnak. Olyannyira egyívású a két ideológia, hogy a nemzetközi és a belőle leágazott nemzeti szocializmus között éppen olyan apró a különbség, amint az a kifejezésekből is látszik. Csupán más-más társadalmi csoportot jelöltek meg ellenségként, de az erőszakos fellépéssel, a faji, illetve az osztályalapon kijelölt csoportok kiirtásával utópisztikus jólétet ígérő totális diktatúrák között nincs érdemi különbség. Ráadásul maga Marx írt le olyan gondolatmeneteket, amelyekről forrásmegjelölés nélkül igencsak nehéz lenne megállapítani, hogy tőle vagy például Hitlertől származnak-e. Ezekből Bayer Zsolt is idézett egy-két beszédes részletet a múlt heti Sajtóklubban az Echo TV-n.

Juncker és a többiek leleplezik Marx öt és fél méteres szobrát a kommunizmus szellemi atyjának szülővárosában, Trierben. (fotó: theaustralian.com.au)

Marx is kiváló náci lehetett volna

Az osztrák csőd című munkájában Marx értekezett például az államot a bank útján uralmuk alá hajtó zsidókról:

[…] Így a császárnak a bécsi bank zsidóitól való függése ugyanolyan ütemben növekszik, mint kormányának katonai jellege. […] Lépésről-lépésre a bank válik a birodalom igazi, a kormány pedig csupán névleges gazdájává.

Egyszerre vádolta a gondolkodás elfojtásával a katolikus egyházat és mások kifosztásával a zsidókat Az orosz kölcsöncímű írásában:

Úgy véljük, minden tirannus [zsarnok – a szerk.] mögött egy zsidó áll, ahogy minden pápa mögött egy jezsuita. Valóban, az elnyomók vágyódásai reménytelenek lennének, ha nem lenne egy sereg jezsuita, hogy elfojtsa a gondolkodást, és egy maroknyi zsidó, hogy kifossza a zsebeket.

A Ferdinand Lasalle német munkásmozgalmárról Friedrich Engelsnek írt levelében már fajvédő húrokat is pengetett:

Lassalle, a zsidó nigger, aki szerencsére e hét végén elutazik, megint szerencsésen elveszített 5000 tallért egy téves spekuláción. A fickó inkább szemétbe hányná a pénzt, semhogy egy »barátjának« kölcsönözze, még ha garantálnák is a kamatját és a tőkéjét. Ugyanis abból az elképzelésből indult ki, hogy neki zsidó báróként vagy bárósított zsidóként kell élnie. […] Most már teljesen világos előttem, hogy Lasalle – miként fejformája és hajzata is bizonyítja – azoktól a négerektől származik, akik csatlakoztak Mózeshez az Egyiptomból való kivonuláskor (hacsak anyja vagy az apai nagyanyja nem szűrte össze a levet egy niggerrel). Nos, a zsidóságnak és a germánságnak efféle egyesülése a négerszerű alapszubsztanciával szükségszerűen furcsa produktumot hoz létre. A fickó erőszakossága is niggerszerű.

A zsidókérdéshez című munkájában is kiváló alapanyagot adott a későbbi náci mozgalom ideológusainak:

Mi a zsidóság világi alapja? A gyakorlati szükséglet, a haszonlesés. Mi a zsidó világi kultusza? A kufárkodás. Mi a világi istene? A pénz.
Nos hát! A kufárkodás és a pénz, tehát a gyakorlati, igazi zsidóság alól való emancipáció volna korunk önemancipációja.

A saját diktatúrájuk, az más, attól nem rettegnek

Ugyanez a Marx, akit ártatlan, jó szándékú teoretikusként próbálnak eladni manapság, A tőke című fő művében is bőszen zsidózott, ahogy annak a véleményének is hangot adott, hogy a parasztságot ki kell irtani, mert a hagyományokhoz ragaszkodásával a haladás fő kerékkötője. Az Európai Unió jelenlegi haladó, liberális elitje ezt a Marxot ölelte keblére a szellemi örökségével együtt, ennek a Marxnak hódol, miközben ugyanez a haladó elit – folyamatosan a nácizmustól rettegve – próbálja megnyirbálni a szólásszabadságot arra hivatkozva, hogy az erőszak és a diktatúra mindig a bántó szavakkal kezdődik. Marx gyűlöletkeltő szavait viszont rettegés helyett inkább csodálják az Európai Unió vezető politikusai és mozgalmár küldönceik. A saját újmarxista diktatúrájukra érthető módon másként tekintenek.