Az amerikai média lábon lőtte magát a Trump-Oroszország sztorival

Vasárnap küldte el levelét az amerikai Kongresszus illetékes bizottságainak William Barr legfőbb ügyész, amelyben összefoglalja azt a jelentést, amelyet Robert Mueller különleges ügyész állított össze Donald Trump 2016-os kampánya és Oroszország kapcsolata ügyében.

Az összefoglaló szerint sem Trump, és kampányának egyetlen tagja sem játszott össze az orosz kormányzattal a 2016-os választások befolyásolására. Bár Mueller jelentése elismeri, hogy Oroszország folytatott dezinformációs kampányokat a közösségi médiában, és szerepe volt a Demokrata Párt szervereinek feltörésében és az ott talált információk nyilvánosságra hozatalában, de összejátszás nem történt.

Az igazságszolgáltatás akadályozásának vádját illetően Mueller nem talált elegendő bizonyítékot Trump ellen, de fel sem mentette őt – osztotta meg Barr a képviselőkkel és a nagyközönséggel.

A hírnek több okból örömtelinek kellene lennie, hiszen ahogy a The Interceptpublicistája is írja: bebizonyosodott, hogy az amerikai fékek és ellensúlyok rendszere működik, komolyabb politikai beavatkozás nélkül lefolyhatott egy ilyen fajsúlyú nyomozás. Igaza van a 444-es Bede Mártonnak is, amikor örömtelinek nevezi, hogy kiderült: Putyin mégsem mindenható, mégsem volt képes játszi könnyedséggel beszivárogni a világ legnagyobb szuperhatalmának elnöki hivatalába.

Az amerikai közvélemény Trump-ellenes oldalán azonban mégis inkább a csalódottság és a lehangoltság érzékelhető.

Kicsit ahhoz hasonlóan, ahogy a magyar ellenzék várja évről évre az újabb és újabb messiást, hogy menetrendszerűen kiábránduljon belőle, az amerikai liberálisok és baloldaliak egy része is ilyen megváltóként tekintett Robert Mueller különleges ügyészre, akitől azt várták, hogy nagy leleplezéseivel elhozza az elnök bukását.

És hogy ez a közhangulat kialakulhatott, abban óriási szerep jutott az amerikai médiának, amely évek óta építgeti az orosz összeesküvés történetét, hogy ezzel magyarázza Donald Trump politikai sikerét. Demokrata pártemberekkel és a titkosszolgálatok egyes érdekelt tagjaival összejátszva, a média felépített egy hatalmas sztorit, amely az elejétől fogva ingatag lábakon állt, és ezzel olyan elvárásokat keltett, amelyek szükségszerűen tömeges csalódáshoz vezetnek, egyúttal a média hitelességét is aláássák.

Persze a kezdettől fogva voltak hangok, amelyek megpróbálták a tények – és ami még fontosabb – a tisztességes újságírói sztenderdek talaján maradva értelmezni a történetet, de nekik általában a nyilvános lincselés és a trumpizmus vádja jutott. Kiváló példa erre a Politico egyik rangidős munkatársának, Blake Hounshellnek az esete, aki tavaly februári szkeptikus cikke után akkora fejmosást kapott a közösségi médiában, hogy néhány hónappal később visszavonta írását.

Hounshell történetére Matt Taibbi újságíró hívja fel a figyelmet, aki most blogján hosszú esszét tett közzé arról, hányszor és milyen módokon hágta át a média a legalapvetőbb szakmai előírásokat az orosz történet habosításában. (A szöveget mindenkinek a legnagyobb lelkesedéssel tudom ajánlani!)

Taibbi az elmúlt évek során több mint 50 olyan esetet gyűjtött össze, amikor az amerikai liberális média nem ellenőrzött, gyenge lábakon álló történeteket tett közzé a Trump és oroszok közötti összeesküvés alátámasztására. Az újságíró arra is felhívja a figyelmet, hogy amikor a sztorik hitelessége összeomlott, arról legtöbbször csak a konzervatív, Trumppal szimpatizáló médiumok számoltak be, a történeteket eredetileg közlő sajtótermékek nagyon ritkán. Ahogyan a szakmai felelősségre vonás is csak a legritkább esetekben következett be.

Az egész orosz sztori még a 2016-os kampány idején bukkant fel, de magasabb fokozatra csak Trump beiktatása után, 2017 januárjában kapcsolt. Ekkor került nyilvánosságra az a dosszié, amelyet egy brit magánkém, Christopher Steele állított össze.

A dosszié szerint Carter Page, Trump egyik közeli munkatársa komoly „pénzügyi ajánlatot” kapott az orosz kőolajóriástól, a Rosznyeftytől az Oroszország elleni szankciók feloldásáért cserébe, Trump ügyvédje pedig Prágában járt orosz vezető hivatalnokokkal és kémekkel tárgyalni.

Ugyancsak Steele jelentésében szerepelt az a történet is, mely szerint Putyin lejárató felvételekkel rendelkezik, amelyeken Trump – mondjuk úgy – nem konvencionális szexuális aktusokban (értsd: pisiszexben) vesz részt egy moszkvai hotelben, abban az ágyban, melyben korábban Barack és Michelle Obama is aludt.

A dologhoz hozzátartozik, hogy Steele vizsgálódását a Demokrata Nemzeti Bizottság (DNC), a Demokrata Párt végrehajtó szerve rendelte és fizette.

A sztori az újságírói sztenderdek teljes figyelmen kívül hagyásával jelenhetett meg a médiában, legelőször is a Buzzfeeden. Ezt követően sorra jelentek meg a Steele-t mint valami emberfeletti szuperkémet beállító nagyriportok a vezető amerikai hetilapokban és magazinokban, ezzel is megtámogatva állításainak hitelességét.

Miközben a történet egy év alatt odáig jutott, hogy a Steele-lel legtöbbet dolgozó, anyagai alapján bestsellert is író Michael Isikoff, a Yahoo! oknyomozó újságírója is elismerte egy podcastben: „valószínűleg hamisnak” bizonyul a Steele-dosszié tartalma.