A szélsőséges liberálisok a kommunizmus örökösei – Élet a bukás után

Napjainkban csak a vak nem látja, miként bábozódnak át és jelennek meg újra egy másik lobogó, nevezetesen a globalizmus eszméje alatt az Internacionálé szavai.

Nemrégiben az a váratlan megtiszteltetés ért, hogy meghívást kaptam a Lengyel Nemzetgyűlés mindkét háza, a szejm és a szenátus által szervezett kétnapos, június 4–5-én lezajlott ünnepi eseményre.

A tizenöt térségbeli ország parlamenti elnökeinek csúcstalálkozóját negyedik alkalommal hívták össze a lengyel fővárosban. Idén az 1989. június 4-i első, részben szabad lengyelországi parlamenti választások és a demokratikus rendszerváltás kezdetének harmincadik évfordulója adott apropót a találkozó megrendezéséhez.

A konferen­cián ezért részt vett az egykori antikommunista ellenzék néhány tagja is. Magyarországot két valódi hős, Pákh Tibor és Wittner Mária, valamint egy csendes krónikás, szerénységem képviselte.

Mint a távirati iroda idézi, Kövér László varsói felszólalásában leszögezte: Magyarországon politikai értelemben a kommunizmus korszakát 1990-ben, míg a posztkommunizmus korszakát 2010-ben, békés és demokratikus módon zárták le, a 2011-es alaptörvény pedig szilárd közjogi alapot teremtett arra, hogy a kommunista rendszer többé soha ne térhessen vissza. Ugyanakkor védekezni kell azzal szemben, hogy Európában egyes politikai erők és a mögöttük álló erőcsoportok ma ugyanolyan erőszakos népboldogító politikát kívánnak folytatni, immáron a totalitárius vonásokat mutató liberalizmus nevében, mint országainkban annak idején tették a szocializmus építésének jegyében – figyelmeztetett az Országgyűlés elnöke.

Hozzáfűzte: a kommunizmus iránt nosztalgiát mutató liberális elit ma a tömegmanipuláció eszközeivel élve, a politikai korrektség jegyében elnyomja a gondolat- és véleményszabadságot. Erkölcsi kétségeket ébreszt, hogy a kommunizmus Marx által elszabadított szelleme a mai európai politikai vezető réteg jelentős része számára nem egy pusztító rémet jelent, csupán egy izgalmas ifjúkori szellemi kalandot, amelyre ma is nosztalgiával emlékeznek. Ez a nosztalgia nem csupán ízléstelen, de konkrét fenyegetést is jelent – figyelmeztetett.

Nem beszéltünk össze sem Pákh Tiborral, sem Wittner Máriával, sem az Országgyűlés elnökével, sem pedig az értekezlet nyitóelőadását tartó Roger Scruton brit filozófussal és a vendéglátó lengyelekkel sem, mégis hasonló véleményeket hangoztattunk. Jelesül többek között azt, hogy a liberális elit új osztályharcot folytat újabb és újabb, elnyomottnak definiált kisebbségi csoportok és szubkultúrák virtuális felszabadítására, felhasználva a nyílt erőszak eszközeinél ezerszer hatékonyabb tömegmanipulációs módszereket, bomlasztva ezzel a bennünket megtartó közösségeinket, a családot, az egyházat, a nemzetet, valamint az ezeket egyben tartó értékeket és normákat. E jelenségekre figyelmeztetni kell, és védekezni kell ellenük, különben hiába volt mindaz a szenvedés, amely szü­leink és nagyszüleink életét a kommunizmus idején meghatározta.

A panel résztvevői természetesen utaltak arra, hogy 1989. június 4-én több mint négy, a kommunizmusban töltött évtized után a lengyelek részben szabad választásokon megválasztották a szerződéses szejmet. Jeles dátummá vált az a harminc évvel ezelőtti nap. Hiszen a lengyel eseményeket követően a kommunizmus mint a dominók sora megdőlt a „reális szocializmus” blokkjának országaiban. Sokan tartják úgy, hogy ez a pillanat jelentette a kommunizmus végét, noha politikusok és történészek még mindig vitatkoznak azon, hogy vajon 1989. június 4-ét valóban elismerhetjük-e a vörös rendszer végnapjaként.

E sorok írójának volt szerencséje rámutatni: Friedrich von Schiller, a német költő és drámaíró 1784-ben úgy vélte: „Weltgeschichte ist das Weltgericht” – vagyis „A világtörténelem a világ ítélőszéke”. Zdzisław Krasnodębski lengyel szociológusprofesszor, volt EP-képviselő 2005-ben A kommunizmus – egy olyan múlt, amely nem akar elmúlni című munkájában Schiller verdiktjével kapcsolatban azt írta: „Régóta felbukkannak olyan érvek is, hogy le kell zárni a kommunizmus fölötti vitákat, amelyek nem pusztán pillanatnyi és pragmatikus jellegűek, hanem egyenesen történeti-filozófiai karakterrel rendelkeznek.

A kommunizmust elnyelte a múlt, porrá omlott – ezt halljuk, miközben továbbra is fennállnak kommunista rezsimek Kínában, Észak-Koreá­ban, Kubában. Ez lenne a teljesen lezárt fejezet, legalábbis a nyugati civilizáció felfogásában. A történelem ítélőszéke kimondta az ítéletet, s innentől fogva nem kell sem elszámoltatással, sem figyelmeztetésekkel foglalkozni, harcolni ellene pedig végképp nem szükséges.”

Krasnodębski professzor természetesen mindezzel nem ért egyet, és összevetve a nácizmust a kommunizmussal azt mondja: a kommunizmus gyilkolta és anyagként kezelve átformálta az embereket, nem holmi rasszista degenerációból történő felszabadítás szándékával, mint a nácik, hanem úgymond a társadalom degenerációját akarta „gyógyítani” a haladás és az univerzális értelem jegyében.

Az emigráns lengyel író, Gustaw Herling-Grudziński, aki éveket töltött a gulágon, ugyancsak úgy értékelte a nácizmust és a kommunizmust, mint a totalitárius rendszer ikertestvéreit. A szimmetria tükrében megdöbbentő a vörös mennyország konstruktőreinek büntetlensége.

Mi pedig napjainkban, Nagy Imre és társainak ünnepélyes újratemetésének harmincadik évfordulóján láthatjuk: az elkövetőknek évtizedek múltán sem kellett megfizetniük gaztetteikért. Annak ellenére, hogy a világnak általunk elfoglalt részén a kommunizmus bukása óta évtizedek teltek el, a balosok és a liberálisok továbbra is a kommunizmus kipárolgásait inhalálják nagy lelkesen.

A kommunizmus soha nem háborította fel a Nyugatot annyira, mint Hitler gaztettei. Érdemes felfigyelnünk rá, hogy 1997-ben, amikor Párizsban megjelent a Stephane Courtois jegyezte A kommunizmus fekete könyve, milyen morgolódást váltott ki a Nyugat és az Egyesült Államok baloldali körei­ben. Ráadásul olyan szerzők művéről van szó, akik korábban maguk is a kommunista ideológia hűséges hívei voltak. Olyan nyugati értelmiségiek, akiket Lenin egykor „hasznos idióták” megnevezéssel illetett.

A kommunizmus fekete könyve második része 2003-ban jelent meg, ezt is Stephane Courtois szerkesztette, aki ezúttal a bolsevik-kommunista „Internacionálé” felé mutató ironikus alcímet adta a munkának, imigyen: Szemétdombra a múlttal! A kommunizmus története és emlékezete Európában.

Figyelemre méltó, hogy 2005-ben egy másik jeles lengyel, az ugyancsak EP-képviselő Ryszard Legutko történészprofesszor egyik karcolatában megjegyezte: „A népköztársasági rendszerben van valami vámpírszerű. Ugyan már tízszer is eltemették, ám ő még mindig él és jelzi jelenlétét. Minden jel szerint az a nyírfacövek, amit ha beleütünk, örökre eltüntethetné, még nem faragtatott ki.” Legutko professzor szavai a mai napig aktuálisak.

Sajnos többek között a kommunizmus iránti neomarxista és balliberális lelkesedés következtében mindmáig nem került sor nemzetközi bíróság felállítására a kommunista rendszer és működtetői gaztetteinek elszámoltatása végett. Annak ellenére, hogy a kommunizmus emberiségellenes bűntetteit éppen úgy el kellene ítélni, mint az a nácizmus tekintetében Nürnbergben megtörtént.

A hasonló megközelítés azonban rendre a világ „haladó köreinek” felháborodását váltja ki, akik úgy vélik, pusztán a bosszúvágy és – a balliberális oldalon elhangzott ez is – „barlanglakói gyűlölet” vezérel bennünket. Mi pedig, e rendszer áldozatai nem akarván, hogy holmi trogloditáknak könyveljenek el bennünket, húztunk egy vastag vonalat a múlt fölé, és tulajdonképpen békén hagytuk az egészet, történészi feltárásokra bízva a dolgot. (Érdemes megkérdezni a kutatókat: hányszor ütköznek még mindig zárolt anyagokba…)

Az utóbbi időben olyan érvek is felbukkantak, hogy a társadalmat nem érdekli a kommunista bűnösök felelősségre vonása. Csakhogy amennyiben a bűntettekért elmarad a büntetés, az tragikusan deformálja a társadalom moralitását, és ennek következményei beláthatatlanok lehetnek.

Régi barátom, az egykori lengyel demokratikus ellenzék prominens aktivistája, Czesław Bielecki egy, a témát érintő beszélgetésünkben azt mondta: „Nos igen, a gyűlölködésnek nincs helye, mint ahogyan az opportunizmusnak sem. Ez a két dolog jelenti a legnagyobb fenyegetést a szabadságunkra. Ezt tanítja nekünk a fasizmus, a nácizmus és a kommunizmus tapasztalata. Végre-valahára ideje volna levonni belőle a tanulságokat.

Ha egész társadalmak elnyomásáért és gyilkosságokért, tízmilliók életének romba dönté­séért, a legaljasabb hazugságokért elmarad a felelősségre vonás, akkor inkább előbb, mint utóbb kibújik az emberekből a szörnyeteg, és többé nem állíthatjuk, hogy szépséges teremtmények lennénk.” Kristálytiszta javaslat: rendet kell tennünk a lelkünkben és a történelmünkben. Jobb későn, mint soha.

Napjainkban, amikor csak a vak nem látja, miként bábozódnak át az Internacionálé szavai, és jelennek meg újra egy másik lobogó, nevezetesen a globalizmus eszméje alatt, különösen fontos, hogy odafigyeljünk erre. Az induló mindan­nyiunk által ismert szövegének a francia eredetiből igen pontos a magyar fordítása: „Ez a harc lesz a végső, / Csak összefogni hát, / és nemzetközivé lesz / holnapra a világ!”

Tényleg nem ismerős?