A “féreg” Mindszentytől a békés átmenetig – Az ellopott rendszerváltás titkos krónikája (1.)

Békés átmenet - ez jó! (Horn és Kádár) / Fotó: MTI

Van mit ünnepelnünk vasárnap, június 16-án? Van és nincs. Harminc éve temették újra Nagy Imrét és a forradalmárokat, de a ceremónia a megtévesztés és átverés szimbolikus pillanata lett. Ma már tudjuk, hogy a radikális rendszerváltókat, akik nem a langymeleg kiegyezést akarták, egyszerűen kiszorították a felemelőnek szánt pillanatról. A magát átmentő Párt és az állambiztonság a nyolcvanas évekre rájött, hogy csak a békés átmenet elterjesztésével van esélyük a túlélésre.

A játszmában részt vettek az állambiztonság újságírói, mint például a Reform főszerkesztője, Tőke Péter, akik a terveknek megfelelő cikkeket, interjúkat készítettek. 1989 júniusára már az Ellenzéki Kerekasztal, a reformkommunisták, a KISZ-vagyont megszerző DEMISZ, Pozsgay, Vásárhelyi, Kónya és a kisgazdák is a Békés átmenetet hangoztatták. A felelősségre vonás elmaradt, az országot kifosztották, az államvagyont lenyúlták, de béke, béke az volt. Számtalan cikk, titkos irat és korabeli interjú segítségével mutatjuk be, hogyan is terjesztették a megfelelő propagandát. 1. rész. 

Békés átmenet – olyan barátságosan, balzsamozóan hangzik.

Békehajón ringatózva léphettünk át a következő rendszerbe.

A kommunista propaganda (is) nagyon jól értett ahhoz, hogyan sajátítsa ki a szépen csengő kifejezéseket, az ideákat. Miután a nyolcvanas évekre nyilvánvalóvá vált, hogy a torz keleti diktatúrák összeomlanak, a rezsimeknek és a már csak nevükben „kommunista” eliteknek meg kellett találniuk a túlélés, a továbbélés módját (vagy modelljét).

Amit mindenképpen el akartak kerülni, az a számonkérés, a tisztánlátás, a radikális változás, a világos szakítás a kádári rendszerrel és a kommunizmus/ szocializmus különböző válfajaival. Pedig minden születés fájdalmas és véres, és ha vérre nem is, de fájdalomra, szembenézésre szükségünk lett volna egy igazi, valódi rendszerváltáshoz. Hogy mind belenézzünk a tükörbe, és átgondoljuk, mi történt, és leszámoljunk azokkal, akiknek köszönhettük. Nem az utcán, a bíróságokon. 

A rezsim másban volt érdekelt. A döglődő, éppen ezért már igen gyenge hatalom és az ellenzék vele tulajdonképpen kiegyező, megalkuvó vagy megvezetett, esetleg óvatosabb része elkezdte használni ezt a kétszavas üzenetet: békés átmenet (továbbiakban: ). Ez lett a kizárólagos út, aki ezzel szembe fordult, az nácinak, fasisztának, bolondnak, szélsőjobboldalinak címkézték.

A BÁ nagyon sokaknak megfelelt: kapóra jött a reform- és mindenfajta kommunistáknak, mert így hasznossá tudták tenni magukat, és megúsztak mindenféle felelősségre vonást. Rábólintottak a kommunizmusban nem is olyan rosszul éldegélő, hirtelen, szinte a semmiből felbukkanó politikusok – mint az eredetileg kisgazda és a diktatúrában intézetvezető Antall József –, akik minden radikalizmustól irtóztak. És persze erre épített az egészet kitaláló és felépítő klientúra, a magát a BÁ langymeleg szlogenje mögött szépen átmentő MSZMP és annak állambiztonsága, a főkáderek és a háttéremberek, akik zavartalanul ügyködhettek, szervezkedhettek a függöny mögött. Grósz Károlyék 1989 elejétől már rendszeresen erről beszélgettek maguk között a különböző belsős üléseken és megbeszéléseken.

A BÁ a társadalom többségének is jó volt, jelentős részük az évtizedek szisztematikus agymosásának áldozataként mindenre rábólintott volna, csak, hogy békén hagyják. A másik részét – a másik részét meg nem kérdezte senki.

Békés átmenet - ez jó! (Horn és Kádár) / Fotó: MTI

Békés átmenet – ez jó! (Horn és Kádár) / Fotó: MTI

A legundorítóbb és legaljasabb, hogy a csak nevében békéltető (valójában elkenő, elhallgató) folyamat tetőpontját, a magyar társadalom megtévesztésének és zsebre dugásának szimbolikus pillanatát Nagy Imréék újratemetésének napjára időzítették. (Végül ketten “rondítottak” bele a képbe: a valódi baloldali idol Rácz Sándor és a fiatal Orbán Viktor).

A magát átmentő társaságnak nem volt nehéz dolga: minden eszköz a kezükben volt, a rendszerváltó pártok és mozgalmak tele voltak parancsokat teljesítő és zsarolható ügynökökkel, szt-tisztekkel, titkos megbízottokkal és titkos munkatársakkal, valamint reformkommunistákkal, a sajtó és az MTI a Párt és az állambiztonság kezében volt, a radikális gondolkodókat és példaképeket lejáratták, háttérbe szorították. És szépen terjesztették az igét: BÁ, BÁ, BÁ.

Első lépés: megfelelő emberekre bízni az újratemetést

Több cikkben foglalkoztam már korábban azzal, hogyan készült a rezsim és az állambiztonság erre a különleges napra. Az újratemetést a hatalom jóváhagyásával a sajnálatos módon ex-kommunisták által irányított Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) szervezte, amelyet egy olyan politikus vezetett, aki maga is ellenérdekelt volt az igazságtételben.

Ha ugyanis komolyan vesszük ezt a szót (igazságtétel), az SZDSZ-s Vásárhelyi Miklós legfeljebb egy közértben dolgozhatott volna azok után, amit az ötvenes években összeharsogott a Szabad Nép lapjain. Leni Riefenstahl, aki a valaha volt egyik legjobb dokumentumfilmesnek számít, nem forgathatott a saját nevén a második világháború után, miután tehetségét a nácik szolgálatába állította. Ezzel szemben Vásárhelyiből a TIB elnöke lett. Abból az emberből, aki a negyvenes, ötvenes évek fordulójának talán leghírhedtebb „újságírója” volt.

Csak két írásából idézek most röviden tőle, az erősebb gyomrúak az egészet elolvashatják eredetiben. Az elsőt az előre megszervezett „pócspetri ügyről” írta, amellyel kulcsszerepet szántak a „klerikális reakció” elleni leszámolásban. Vásárhelyi így „tudósított”:

„Vér tapad fekete reakció kezéhez – A pócspetri plébános által felizgatott tömeg tüntetésén egy volt horthysta zászlós meggyilkolta Takács Gábor rendőr őrvezetőt

– harsogta a Szabad Nép 1948. június 6-ai vezető cikkének a címe (ezekről a mondatokról mindig a Filmhíradó propagandistájának a hangja jut az eszembe). „[…] A plébános uszít, sikkaszt, feketézik – Asztalos János 1945-ben került a községbe, miután előbbi állomáshelyéről, Hajduhadiházáról fasiszta múltja miatt jobbnak látta a felszabadulás után azonnal elkotródni. Néhány hónap múlva megszaporodtak a gazdag falusi plébánia lakói.

Odajött anyja, húga, sógora és az egész pereputty ott élősködött a szerencsétlen, visszamaradott, lelki terror alatt nyögő pócspetri parasztok nyakán.”

Összetéveszthetetlenül fertelmes és undorító Vásárhelyi stílusa, akinek volt képe az élősködő kifejezést használni azok után, hogy őt és családját, valamint a teljes magyar zsidó közösséget éppen így jellemezte a náci és nyilas propaganda…

Vásárhelyi kulcsszerepe tagadhatatlan a halálos ítélettel járó koncepciós perben, amelynek fő célpontja igazából Mindszenty József hercegprímás volt. Miután Vásárhelyi az ellene való uszításban is lelkesen részt vett, természetes, hogy a bíboros peréről is ő tudósított.

„Mindszenty >mártíriumának< hadseregeket kellett volna pótolnia az imperialisták politikájában. De a tárgyalóteremben ez az utolsó kísérlet, ez a nagystílű- és talán egy ideig hatásos hazugság is szertefoszlott.

Egy szánalmas féreg, riadt gonosztevő, egy leleplezett Tartuffe áll a bíróság előtt, aki sutbadobva elveit és céljait, csak eggyel törődik, hogyan menthetné meg nyomorult életét

– írta talán leghírhedtebb („Egy legenda vége”Szabad Nép, 1949. február 6.) cikkében. – A magyar demokrácia a Kisgazdapárt jobbszárnya, a Pfeiffer-párt, a jobboldali szociáldemokrácia felszámolása után újabb hatalmas győzelmet aratott az egyház palástja mögé rejtőző, vallási köntösbe bujt klerikális reakcióra mért csapással.”

Nepszabadsag_1949_02__pages45-45

Ezeket a cikkeket olvasva, a véres diktatúrában végzett jelentős szerepét látva már 1956-os szerepe is értelmezhetetlen, igencsak romlott társaságnak kellett lennie annak, amelyik nem lökte ki maga közül a Vásárhelyiekhez hasonló alakokat. (Akiből azért jócskán volt, megannyi megtért, egykori sztálinista). Ehelyett a forradalom, majd a rendszerváltás „arca” lett.

"Újságíróként" 1956-ban / Fotó: Fortepan.hu

“Újságíróként” 1956-ban / Fotó: Fortepan.hu

Egy titkos megbízott rendezte a temetést

De nem csak ő volt vállalhatatlan elvtárs a TIB-ben, nézzük az általa elnökölt szervezet másik fontos emberét, az 1989-es újratemetést rendező, szervező Erdélyi Tibort. Ő éppenséggel az állambiztonság titkos megbízottja volt („Szilárd” fedőnéven).

A kommunistaként induló Erdélyi is ötvenhatos lett, börtönbe került, és 1964-ben, már szabadulása után szervezték be, majd 1989 nyarán különleges feladatot kapott: „>Szilárd< fedőnevű tmb. TIB-ban való foglalkoztatására külön feladattervet készít. – írta az állambiztonság az egyik osztálya feladatairól 1989-es Intézkedési tervében. – Ennek lényege a szélsőséges megnyilvánulásoktól mentes kegyeleti aktust szorgalmazó szárny támogatása. Avagy a BÁ.

Vagy ahogyan egy másik, szigorúan titkos iratban fogalmaztak: „Ki kell választani azokat a hálózati személyeket, akik alkalmas pozícióban vannak és az eseményeket az általunk kívánatosnak tartott irányba befolyásolhatják. Részükre részletes, személyre szóló feladattervet és magatartást vonalat kell kidolgozni.

Ilyen lehet például a Történelmi Igazságtétel Bizottságban meglévő kapcsolatunk, akin keresztül meg kell kísérelni a hozzátartozók rábírását egy közös nyilatkozat kiadására.”

Állambiztonsági óhaj: Békésen, az MSZMP vezetésével

Horváth József, a III/III-as csoportfőnök világosan megfogalmazta, mi is volt a BÁ célja a valóságban. Kevesebb mint két héttel az újratemetés előtt, a június ötödikei parancsnoki értekezleten így beszélt:

„Most tehetjük a legtöbbet, hogy a jogállamiságba való demokratikus átmenet békés körülmények között, az MSZMP vezetésével valósuljon meg. Ha nem így lesz, akkor kell félni attól, hogy a titkok kikerülnek. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy >egy csónakban evezünk<.

Ezért lényeges, hogy a hálózat velünk együtt mozduljon, hogy az információszerzés mellett olyan pozícióba hozza magát, ahol van, hogy az adott szervezeten belül segíthesse ennek az átmenetnek a szélsőségektől mentes megvalósítását. […]

Alapvető cél ennek révén a szélsőséges elemeket háttérbe szorítani e szervezeteken belül és a hatásgyakorlás a szervezet tevékenységére”.

Titkos megbeszélés / Forrás: ÁBTL/Hamvas IntézetTitkos megbeszélés / Forrás: ÁBTL/Hamvas Intézet

A közvélemény megdolgozása természetesen a sajtó feladata volt. „[…] A független lapoknál meglévő pozícióinkat fel kell használni olyan cikkek megjelentetésére, amelyek azt sugallják, hogy a nemzet érettségének bizonyítéka lesz ha a június 16-i események rendben zajlanak le. […] Hangoztassák, hogy hazánk jelenlegi vezetése jót akar, pozitiv irányú kezdeményezéseket, intézkedéseket tesz, ezért nem lenne jó, az hogy a szélsőséges erők június 16-án, vagy október 23-án kiprovokáljanak egy visszarendeződést.” Ügyes.

Tőke Péter (Hidas), a Reform és az állambiztonság

A BÁ-val kapcsolatos propagandában kulcsszerep jutott a fenti állambiztonság iratokban legtöbbször említett Reformnak, amelynek főszerkesztője, a Tőke Péter („Hidas” titkos munkatárs) teljesítette a feladatát. (Sokszor említik még szinte sajátnak tűnő lapként a szintén akkoriban létrehozott Unió és Világ című politikai lapokat, de erről majd egy másik cikkben.)

Újra egy állambiztonsági iratból idézek: „Elkészült a Sajtóterv, ennek megfelelően a Reform június 1-ig elkésziti és közli a Szilágyi Sándorral, Hegedűs B. Andrással és az egyik özveggyel az interjúkat. […]

A Reform főszerkesztője interjút tervez a Belügyminiszter elvtárssal, amely június 16-a előtt jelenik meg. Az általa felteendő kérdéseket rövidesen megkapjuk. […] A Belügyminiszter elvtárs nyilatkozik a Reform című lapnak. A hozzá intézendő kérdéseket hamarosan megkapjuk. A válaszok kialakítása céljából a bizottság soron kívüli ülést tart.”

(Hívhatnánk állambiztonsági négykezes interjúnak).

Az interjút megtervezték és az interjú megjelent / Fotó: ÁBTL/Hamvas Intézet

Az interjút megtervezték és az interjú megjelent / Fotó: ÁBTL/Hamvas Intézet

A belügyminiszterrel készült interjú valóban megjelent a lapban, 1989. június 2-án, tehát két héttel a nagy esemény előtt. Elég most idéznem az utolsó mondatot (és innentől bekapcsolom a BÁ-számlálót): „Korábban is volt bizonyos körökben jókora idegeskedés, aggodalom, ám mint március 15-ének a példája is bizonyítja: ez megalapozatlan volt. Hiszek benne, hogy egy a célunk: a demokráciába való békés átmenet, és most is szót tudunk érteni.” (BÁ:1).

Reform_1989_2__pages196-196

Bár az interjút senki sem vállalta névvel, mellette található Tőke vezércikke, amely szintén minden szempontból megfelelt a III/III. elvárásainak: „Lehet, hogy nemcsak Sztálin és Rákosi, de még Lenin, Marx és Engels is megfordulna a sírjában attól, ami itt történik. Feje tetejére áll mindaz, amit okos elmék kiagyaltak az osztályharcról. Maholnap megérjük, hogy leül ugyanahhoz a kávéházi (négyszögletes, s nem kerek) asztalhoz Pozsgay, Kárpáti[Ferenc, a diktatúra utolsó és a demokrácia első honvédelmi minisztere – MG], Horváth [István belügyminiszter] Vásárhelyi Miklóssal, a szocdemes Révésszel [András], a függetlenségis Hornyákkal és másokkal. Fegyverek, erőszak, fenyegetés és kényszerítőerő nélkül. Tudomásul kell vennünk, ez a természetes, lehet így is. Tudomásul kell venni azt is, hogy a mi népünk nem ellenség, nem a megregulázásán, megfékezésén kell munkálkodni, hanem meghallgatni, bízni benne s boldogulását elősegíteni. Istennek hála, nem kapunk keletről parancsokat, ránk van bízva demokratikus jövőnk alakítása. […]

Egyet akar az értelmiségi, a munkás, a paraszt, a rendőr, a katona: szabadulni a diktatúra maradványaitól, kilábalni a gazdasági bajokból s egy új európai, demokratikus társadalmat építeni. Ezért is bízhatunk egymásban, a konfliktusmentes, békés átalakulásban.

Ezért is bízhatunk a tüntetők, felvonulók sokezres tömegeiben. Képesek vigyázni magukra, egymásra, kiszűrni, ártalmatlanná tenni a provokátorokat, a felbujtó hangadókat.” (Itt „békés átalakulás” van, de kivételesen megadom – BÁ:2).

Vigyázni a provokátorokkal! Egyet akar a nép, a paraszt, a rendőr: békés átalakulást! Néhány szó kicserélésével (demokratikus társadalom helyett szocialista társadalom) akár az ötvenes években is megjelenhetett volna Tőke írása. A főszerkesztő amúgy minden vezércikkében a békéltetést sulykolta (nyilván, hiszen ez volt a feladata). Márciusban még a címbe is beleírta az üzenetet („Békés átmenet”): „Ma még minden feltétel adott a békés átmenethez. A többség ezt akarja, a baj csak az: egyesek rakéta gyorsasággal, míg mások a csiga lassúságával…Legyen hát nemzeti megbékélés!” (Reform, 1989. 03. 10.) (BÁ:4).

Reform_1989_1__pages336-336

Májusban már „Puccs nélkül” címmel írta meg ugyanezt. „Bízzunk a párbeszédben, a békés átmenetben. Ez a nemzet egy nagy lehetőséget kapott most. Éljen vele! Élhet vele, szükségállapot nélkül is. Hiszen itt nem dobálják meg kővel a rendőröket, s még a virágágyakat sem tapossák le… […]”. (Reform, 1989. 05. 26., BÁ:5). Az újratemetés után pedig a  főszerkesztő a „Demokratikus Magyarországért” mozgalmat és Pozsgay Imre köztársasági elnökségét ünnepelte – természetesen a régi üzenet jegyében:

„Nemzetet megmentő kiutat!”

– így a prófétákat idéző cím. „Üdvözöljük a Demokratikus Magyarországért mozgalom megalakulását, gratulálunk Pozsgay Imrének közfelkiáltással ideiglenes elnökké történt megválasztása alkalmából. Rangtól, címtől, foglalkozástól függetlenül összefogásra buzdít minden magyar állampolgárt, egyazon célért, egy szabad, független, demokratikus Magyarország megteremtéséért. S ugyanakkor elutasítja a pártállamokat szülő internacionalizmust, és mindazokat az áramlatokat, amelyek a nemzet szabad mozgásterét kiárusítják.

Ebben egyetérthet színész, munkás, egyetemi tanár. S abban is, amire Pozsgay Imre utalt: megteremteni a garanciáit annak, hogy ez a történelemben egyedülálló békés átmenet békésen folytatódhasson, befejeződhessen, és ne legyen semmilyen mód a régi, a rossz, a romlott diktatórikus rendszer visszaerőszakolására.”

Megint az enumeráció: egyetért ebben tanár, munkás és színész! (BÁ:6). Tőke Pétert (azaz Hidast) mással is megbízták:

„>Hidas< fedőnevű tmt. [titkos munkatárs – MG] és >Orosz< fedőnevű tmb. [titkos megbízott] segítségével információkat szerez a független lapok temetéssel kapcsolatos sajtóterveiről. A szakmai vezetés igényétől függően rajtuk keresztül cikkeket helyez el a Reform és az Unió című lapokba, melyek nyugalomra, békességre intenek.”

Hidas újabb megbízása / Forrás: ÁBTL/ Hamvas Intézet

Hidas újabb megbízása / Forrás: ÁBTL/ Hamvas Intézet

Itt kell megemlíteni, hogy az 1989-ben megalapított Unió című folyóiratot az a Tamási Orosz János vezette főszerkesztőként, aki szintén a Hálózathoz tartozott. Ő titkos megbízott volt. A folyóiratot a Magyar Nemzetben a következő, egészen elképesztő szöveggel reklámozták:

„Kérje az UNIÓ-t az újságosoktól, mert lapunkat nem teszik ki szívesen a kirakatokba! HONFITÁRSUNK! AZ UNIÓ A BÉKÉS MAGYAR RENDSZERVÁLTOZTATÁST KÍVÁNÓ ÁLLAMPOLGÁROK LAPJA.”

Nyárra már szinte mindenki átvette a Békés átmenet üzenetét

Jól cseng az utolsó mondat. Az állambiztonság és az MSZMP terveinek megfelelően 1989 júniusára már mindenki a BÁ fontosságát hangsúlyozta.

Az Ellenzéki Kerekasztal nevében Kónya Imre, a Hazafias Népfront képviseletében Kukorelli István szólt a szélesebb közvéleményhez, páros írásuk több lapban, egymás mellé tördelve (ennek szintén üzenete van) jelent meg.

Az MDF-es Kónya ezt írta: „Leszögezzük, hogy a tárgyalások célja a békés átmenet biztosítása a diktatórikus rendszerből a népakaratot ténylegesen érvényesítő képviseleti demokráciába.” (BÁ:7). Kukorelli pedig (aki 1985-ben a Hazafias Népfront (HFN) Országos Tanácsának, majd Titkárságának tagja, 1989-től 1990-ig pedig a HNF utolsó országos tanácsának elnöke volt) ezt: „Ma olyan közhangulat van, hogy nem illik dicsérni a >régieket<, és nem szabad bántani az újakat, ha mégoly elitisták is. […]

Békés átmenet, a szerves fejlődés nem valósulhat meg kizárólag fabula rasa alapon.

Az átmenet szerves alkotóeleme azoknak a társadalmi szervezeteknek a megújulása, amelyekre társadalmi igény mutatkozik. Kerékasztalunk sikerének záloga, hogy ne vitassuk egymás legitimitását, mert mindnyájunk legitimitása vitatott.” (BÁ:8).

Nepszava_1989_06__pages171-171

Figyeljük csak meg Kukorelli manipulatív sorait, a sajnálkozást a „régiek” kritizálása miatt, és az összemosás trükkjét: szerinte (szerintük) „mindenki legitimitása vitatott”. Természetesen az MSZMP/MSZP egyik legnagyobb túlélője, Barabás János is ugyanezt a húrt pengette: „Nekünk most az a legfontosabb teendőnk, hogy felkészüljünk egy szabad és demokratikus, szocialista érdekeket megvalósító jogállamba való békés átmenet lehetőségére. Ma ez még nem az átmenet időszaka.” (BÁ:9). Barabásról magáról oldalakat lehetne írni, legyen most elég annyi, hogy ő volt az, akit 2016-ban egykori MSZMP KB-tagként az MSZP választmányának elnökhelyettesévé választottak.

Szeretet és megbocsátás – üzente a kétszer tönkretett kisgazdák embere

Következzenek a kisgazdák, akiket a beszervezett, majd lejáratott Pártay Tivadar irányított (cikkem itt), és másik fontos emberük, Vörös Vince is az állambiztonság embere volt (cikkem itt). Őket a választásra a szintén veszélyesnek tartott szocdemekkel együtt szépen szétbomlasztotta, tönkretette a Hálózat, a temetés előtt részükről Boross Imre tört lándzsát a békés átmenet mellett (a cikk szintén a Reformban jelent meg, 1989. június 2-án): „Erre van szükség most is – mondja dr. Boross. – A békés átmenet a demokráciába elképzelhetetlen szeretet, türelem, megbocsátás és kiengesztelődés nélkül. Ezek egyforma értékei a vallásos embereknek és a nem hívőknek. Ilyen gondolatok jegyében veszünk részt az ünnepélyes szertartáson.

Ha az MSZMP képviselői megjelennek ott, ezt én úgy értelmezem, hogy elhatárolják magukat a fundamentalistáktól, s ez is a kibontakozást segíti”.

(BÁ:10).

Gyurcsány legyőzője, a DEMISZ-es Nagy Imre is megszólalt

Egy nappal később, június 3-án közölték a lapok a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) utódszervezetének, a Demokratikus Ifjúsági Szövetségnek (DEMISZ) a közleményét. A KISZ még 1989. április végén oszlott fel, s miután az addigi első titkár Nagy Imre (a sorsnak van humora) legyőzte a még bábállapotban lévő Gyurcsány Ferencet, ő lett a DEMISZ elnöke. A KISZ vagyonát megszerezve ekkor a DEMISZ szólt a szocialista ifjúság nevében: „Olyan törvényes alapokon álló szervezetet kívánunk létrehozni, amely párttagságtól függetlenül összekapcsolja a demokratikus szocializmust akaró, egy békés átmenetért tenni is tudó csoportokat, baráti köröket, személyeket. Sok Ilyen közösség van, de nem tudnak egymásról, nincsenek kapcsolatban. Mi ezt szeretnénk megteremteni. Ez hangsúlyozottan nem párt, és nem is csak a szellemi politikai elit szervezete kíván lenni” – írta Nagy Imre. (BÁ:11).

Pozsgay Imre is így gondolta. A fő-fő reformkommunista (korábbi cikkem itt) a Rádióban magának Mester Ákosnak nyilatkozott, az adás kivonata Mesterék 168 órájában is megjelent (június 6-án): „A tanulság: ha 56-ban és az azt megelőző években mindezt tisztes politikai küzdelemben, békés úton érvényre lehetett volna juttatni, akkor elkerülhető lett volna a népfölkelés.

S ha ez a tanulság, akkor 1989-ben, ugyanezen alapkérdések megoldására szerveződve hiszem, hogy el lehet érni a békés átmenetet.”

(BÁ:12).

168ora_1989__pages180-180

A Szakszervezetek Országos Tanácsa szinte az állambiztonsági iratot idézte

Három nappal később, kilencedikén jelent meg a Szakszervezetek Országos Tanácsának bólogató közleménye: „Nehezen formálódó, törékeny demokráciánkban a békés átmenet esélyeit kell erősítenünk. Tegyünk meg mindent azért, hogy Nagy Imre és sorstársai előtti méltó tisztelgést belső vagy külső erők ne zavarhassák meg.” Cím: „Felhívás Nagy Imre és társai temetésével kapcsolatban”. (BÁ:13).

Grósz: Békés átmenetet kell találnunk

Az MSZMP főtitkárával, Grósz Károllyal készített ünnepi interjú ma már sok szempontból érdektelen, viszont világosan kiderül belőle, hogy kik is döntöttek, kik is akarták igazán ezt az egészet. A cikk 1989. június 14-én, két nappal az újratemetés előtt jelent meg: „Alig néhány hónapja, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989 februári ülésén arra a következtetésre jutottunk, hogy békés átmenetet kell találnunk a többpártrendszeren alapuló, a pártok versengését is feltételező képviseleti demokráciába” – emlékezett. (BÁ:14).

Kéznyújtás az ex-sztálinista és a sztálinista özvegye között

A terv tökéletes volt és működött. A radikális embereket kiszorították, a kommunista Mező Imre özvegye és a sztálinistából lett liberális Vásárhelyi együtt ünnepelt, szimbolikus egymásra találásukat tapsolta a sajtó. Természetes, hogy egy a Hálózathoz sorolható újságíró írta a Népszavában azt a június 16-ai cikket, ami utolsó útmutatóként szolgált:

„Reménykedjünk, hogy Mező Imréné és Vásárhelyi Miklós nemes példája – a személyes sérelmeiken való bölcs felülemelkedésük, tiszteletet érdemlő kéznyújtásuk az egykori barikád másik oldalán küzdők felé – társadalmi méretekben is követőkre talál. S nemcsak ma, az emlékező gyász, a megbocsátó békesség napján. Mert nemcsak a holtakat kell eltemetni.

El kell temetnünk az egymás iránti gyanakvás, a bizalmatlanság valamennyi politikai és morális hordalékát,

el kell temetnünk a despota szellem, a diktatórikus hajlam minden maradványát. Az állampolgári jogok kiszélesítése, a szólás- és sajtószabadság korlátozások nélküli érvényesítése, az új politikai pártok és mozgalmak megjelenése,

az MSZMP elindulása azon az úton, hogy bürokratikus állampártból baloldali szocialista reformpárttá váljék, a reformerők észrevehető gyarapodása mind a gazdasági, mind a társadalmi szférában azzal a reménnyel kecsegtet, hogy nem lehetetlen vállalkozás a békés átmenet a diktatórikus hatalmi rendszerből a szociális demokráciába.

A Nagy Imrét és sorstársait búcsúztató mai harangszó ennek a kibontakozó jövőreménynek is szól” – a cikk szerzője Szathmári Gábor, korábbi moszkvai sajtóattasé, az állambiztonságnak dolgozó Polgár Dénes tanítványa.

Szathmáriról a Vitray Tamás múltját feltáró cikkemben is írtam, hiszen ugyanabban a hírszerző iskolában végzett, ahol a későbbi riporter.

Ki más írhatta volna meg? (BÁ:15).

Vásárhelyi a békés átmenetről, Király a felelősségrevonás ellen beszélt

Június 16-án az történt, amit elterveztek.

Krassó Györgyéket nem engedték oda, de szónokolhatott a Szálasira, majd Rákosira is felesküdött Király Béla, aki a negyvenes-ötvenes évek fordulóján a katonai szolgálatnak dolgozott, és több halálos ítélettel zárult ügyben is kulcsszerepet játszott. (Állambiztonsági múltját feldolgozó cikkem itt). 

Király Bélát valószínűleg még mindig a markában tartotta az állambiztonság, ha nem, még szégyenteljesebb, amit mondott. És most idézek egy korabeli cikkből: „Király Béla az 1956-os Nemzetőrség főparancsnoka arról beszélt, hogy

nem lenne méltó Nagy Imre emlékéhez, >ha sírja széléről ujjal mutatnánk gyilkosaira<. Fel kell tárni a bűneiket, >de ennek büntetőjogi következménye nem lehet<.”

Ne is: egy büntetőjogi feltárás után talán maga Király Béla is börtönbe került volna.