A fehér férfiak vagy az afroamerikai rapperek kultúrája az igazán nőgyűlölő?

2019. március 30. 13:30

Joe Biden volt amerikai alelnök a fehér férfi kultúráját tette felelőssé a szexuális zaklatásokért. Azért érdemes lenne emellett körülnézni a fekete férfiak (pop)kultúrájában is.

Mint arról lapunk is beszámolt, Joe Biden volt amerikai alelnök a fehér férfi kultúráját tette felelőssé a szexuális zaklatásokért.

A demokrata politikus Clarence Thomas fekete főbíró megszavazására visszaemlékezve kijelentette, hogy a meghallgatási procedúrák lebonyolításáért felelős igazságügyi bizottság „tele volt fehér férfiakkal”, akik nem érthették meg a Thomast molesztálással megvádoló Anita Hillt.

Biden ezután előhozakodott azzal a hamis elmélettel, miszerint a „rule of thumb” (hüvelykujj-szabály, ökölszabály) fogalma arra vezethető vissza, hogy a régi angol jog értelmében a férj a hüvelykujjának átmérőjével megegyező vastagságú bottal törvényesen verhette meg a feleségét. „Ez az angol igazságszolgáltatási kultúra, a fehér férfi kultúrája” – jelentette ki.

Vizsgáljuk meg alaposan a politikus által felvetett problémát: az Amerikai Egyesült Államokban valóban a fehér férfi kultúrája okozza a legtöbb szenvedést a nőknek?

Véres statisztikák

A The Federalist szerzője, David Harsanyi szerint Biden mondataiban „a tudatlanság és a tisztességtelenség keveredik”.

Az angolszász kultúra semmivel sem inkább hajlamos a nőgyűlöletre, mint mondjuk a kínai, az indiai, az orosz vagy az arab

– szögezi le Harsanyi. Hozzáteszi: az első ország, ami szavazati jogot adott a nőknek, az angolszász Új-Zéland volt 1893-ban, Szaúd-Arábia ugyanezt csak 2011-ben tette meg.

De mit mondanak a statisztikák a nőgyűlöletről? Nem vállalkozhatunk arra, hogy átfogó képet adjunk a dologról, ez talán nem is lenne lehetséges, ám néhány adatot azért érdemes megemlíteni. A fekete, valamint az indián származású nők közül minden negyedik, a kevert, nem hispán származású nők közül minden második élte már meg, hogy a partnere követte (stalking), szexuálisan zaklatta vagy megerőszakolta. Ezek 30-50%-kal magasabb arányok, mint a fehér, a hispán vagy az ázsiai származású nők esetében. Egy 2000-ben közölt kutatás szerint a fekete és a hispán párok körében kétszer-háromszor gyakoribb a bántalmazás, mint a fehéreknél. 1994-ben az igazságügyi minisztérium azt jelentette, hogy ezer emberből 20,3 fekete, 18,8 hispán és 15,6 fehér vált családon belüli erőszak áldozatává.

Egy 2003 és 2014 között, 18 amerikai államban készült kutatás azt állapította meg, hogy arányosan kétszer annyi fekete és bennszülött nőt ölnek meg, mint más rasszú nőt. A hispán, a fehér, az ázsiai nők esetében minden százezer személyre 1,8, 1,5 és 1,2 gyilkosság esik, a bennszülötteknél ez a ráta 4,3, míg a feketéknél 4,4. Feminista Jones (sic!) fekete író és szociális munkás a Time-ban közölt cikkében arra mutat rá, hogy míg a fekete nők csupán az amerikai lakosság 8%-át teszik ki, a családon vagy kapcsolaton belüli erőszak halálos áldozatainak 22%-a, az összes bántalmazott nőnek pedig 29%-a fekete nő. Jones arra is kitér, hogy számos fekete nő áldozat az afro-amerikai közösség iránt érzett hűsége és az igazságszolgáltatási rendszerrel szembeni bizalmatlansága miatt nem fordul a hatóságokhoz.

Megállapíthatjuk tehát, hogy

a kisebbségi csoportoknál – és kiemelten a feketéknél – jóval gyakoribbak a párkapcsolaton belüli erőszakos cselekmények.

Hogy mi ennek az oka? Nem olyan nehéz  választ adni erre: szegénység, kilátástalanság, nemzedékről nemzedékre átöröklődő, rossz szociokulturális minták, a férfiasság és a nőiesség torz felfogása. Sokatmondó, hogy 2010-es adatok szerint a fekete gyerekek 72%-a házasságon kívül születik. Egy még frissebb kutatásból az derül ki, hogy 47%-ukat egyedül neveli fel az anyja. Kutatások azt is bizonyítják, hogy a házasságon kívül született gyerekek nagyobb eséllyel nem fejezik be a középiskolát, esnek teherbe tinédzserkorukban – és még sorolhatnánk a további finomságokat.

Hamis felszabadulás

Normális apakép hiányában pedig nem meglepő, hogy a fekete kamaszfiúk a legprimitívebb macsóizmus imitálásával próbálják megszilárdítani az identitásukat. Ezért is fontos például, hogy miféle kultúrát fogyasztanak. Könnyű belecsúszni ebben az ügyben a (súlyosabb esetben feminista világfájdalommal átitatott) olcsó moralizálásba, azt viszont tényszerűen megállapíthatjuk, hogy a mai fekete populáris kultúra, ami az önmegvalósítás és a társas élet mintáit közvetíti a fiatalok felé (és persze nem csak feléjük: a hip-hop évek óta megingathatatlanul uralja a hallgatottsági listákat),

az egész rap szcéna rémisztően agresszívan viszonyul a nőkhöz.

A nőgyűlölet a gettólakók nihilista világ- és önképének szerves részét képezi. Miután a hatvanas években, a polgárjogi harcok nyomán öntudatra ébredt a fekete közösség, a legradikálisabbak a kirekesztő (vagy annak érzett) többségi társadalom burzsoá moráljának totális elvetésében találták meg az önkifejezés módját. A tamásbátyaság látszatát is elkerülni igyekvő feketék a perifériás létezés véres barbárságát avatták új ideállá.

Igaz,

nem mindenki hódolt be az agresszió, az önérzetes lealjasodás kultuszának.

Marvin Gaye arról énekelt, hogy „nem kell elszabadulnunk, / látod, nem a háború a válasz, / mert csak a szeretet győzheti le a gyűlöletet”. De felidézhetjük James Brown „I Don’t Want Nobody to Give Me Nothing” című dalát is 1969-ből, amiben a soul keresztapja (egyébként büszke republikánus) a „fekete kapitalizmus” üzenetét fogalmazta meg: nem kérnek a kegyelemkenyérből és az együttérzésből, a többségnek csupán az a dolga, hogy „kinyissa az ajtót”, „jobb könyveket nyújtson”, „egyenlő lehetőségeket” teremtsen, a feketék pedig megszerzik maguknak, amit kell. Na persze ennek érdekében „össze kell kapniuk magukat”.

A fekete popkultúra agresszív fordulatát előlegezték meg a hetvenes években az erőszak, a szex, az alvilági élet sokkoló ábrázolásával operáló blaxpoitation-filmek, amelyek arra szolgáltak, hogy a feketék önálló narratívát teremtsenek. A Gil Scott-Heronhoz hasonló fekete előadőművészek hangot adtak az afro-amerikai közösség elkeseredésének. A döntő pillanat azonban a drogdílerek utcai harcait dicsőítő gengszterrap megjelenése volt a nyolcvanas évek közepén. Bűnözők, stricik, kurvák népesítik be az Ice-T és Schoolly D által lefestett univerzumot, a kritikusok pedig odáig meg vissza voltak a szövegek nyers őszinteségétől. A gengszterrap hadat üzent a többségi társadalomnak: első bombasikere az N. W. A. Straight Outta Comptonja volt, a lemezen szerepelt a korszakalkotó, „Fuck Tha Police” című szám. Ice-T néhány évvel később a „Cop Killer” című darabjával („Die, die, die pig, die!”) aratott sikert.

N.W.A. – az első nemzedék

A fekete büszkeség szellemétől áthatott avantgárd jazz-körökből induló, később meglehetősen konzervatívvá érett Stanley Crouch kritikus a gengszterrap és a hip-hop egyik legprominensebb bírálója. Crouch elmondása szerint akkor lett a rap ellensége, amikor az alig tízéves lánya ezzel a sorral próbálta bizonyítani, hogy nem minden rapszöveg tartalmaz trágár szavakat: „I’m a ho you know I’m a ho I’m a ho because I tell you so” (kb. „Ribanc vagyok, tudod, ribanc vagyok, ribanc vagyok, mert ez mondom neked”). A kritikus felháborodottan támadja a műfajt, ami

„a fekete kultúra legrosszabb elemeit minősíti a legautentikusabbnak, mivel az utcáról jönnek”.

Arra is rámutat ugyanakkor, hogy nem „csupán a feketék képesek felkarolni a legártalmasabb sztereotípiákat, és a felszabadulás jelképeivé avatni őket”: ugyanez játszódott le általában a „felszabadult” amerikai nők körében, akik lelkesen teszik magukévá a pornóipar sugallta „boldog kurva”-nőképet.

Így csapatják ők

A nők lealacsonyításában élen jár a fekete popkultúra. Az N. W. A. utolsó albumán megjelent „She Swallowed It” (Lenyelte) című szám azt taglalja, hogy egy nimfomániás nő engedi, hogy lefilmezzék, miközben egy csapat „nigger” megerőszakolja. De egy 14 éves lányról is szó esik, aki „úgy szopja a faszt, mint egy profi”. Notorious B.I.G. és Luke Campbell „Bust a Nut”-jában arról fantáziál a „lírai” beszélő, hogy miféle válogatott módokon (pl. „golden shower”) gyaláz meg egy „kurvát”. Jay-Z is világosan fogalmaz („Is That Yo Bitch”): „nem szeretem őket, csak megbaszom őket (…) mindegyik megfordul a faszomon”.

De ez csak néhány szerény példa, talán felesleges is 2019-ben rácsodálkozni az old school rap erőszakosságára.

Famous Dex

Érdemesebb inkább azt nézni, milyen magatartásmintákat állítanak a fiatalok elé a mostani, újgenerációs előadók a saját életükkel.

Biztonsági kamera örökítette meg, ahogy Famous Dex elgyepálja a nőjét, a rapper a Twitteren úgy reagált, hogy sajnálja az esetet, de a lány nem sérült meg, ő viszont megsértette a kezét. Kodak Black egy tinédzsert zaklatott, a következő évben már a Billboard-lista Top3-ban landolt. XXXTentacion a terhes barátnőjét verte meg, fojtogatta és tartotta fogva. A lány rendőrségen tett vallomása szerint az is megesett, hogy a rapper egy grillnyárssal és egy grilltisztítóval lépett be a szobába, majd arra utasította a lányt, hogy válasszon, mivel az egyiket fel fogja dugni a vaginájába. XXXTentacion népszerűsége azonban töretlenül ívelt felfelé, a Capitoltól egy hatmillió dolláros szerződést akasztott le – élete végül 20 évesen ért véget, egy utcai rablásban lelőtték őt.

A puerto ricói gyökerű 6ix9ine lefilmezte, ahogy egy barátját orálisan kényezteti egy 13 éves lány, majd a videót feltöltötte a közösségi oldalakra. De olyan videó is készült, amelyen 6ix9ine ugyanennek a lánynak a melleit fogdossa és a fenekét csapkodja, miközben a lány egyszerre két férfivel folytat szexet orálisan és vaginálisan. A videón hallható, ahogy a rapper azt mondja:

„Ezt csináljuk mi, így csapatjuk”. 

Mindez nem tántorította el Nicki Minajt attól, hogy szárnyai alá vegye és sztárrá tegye a fiatal rappert. De emlékezhetünk arra is, amikor Chris Brown brutálisan elbánt az akkori barátnőjével, Rihannával. A botrány és a bírósági ügy nem tépázta meg a karrierjét, Brown pedig a mai napig folytatja az erőszakoskodását.

[embedded content]

Hogy milyen nőként egzisztálni ebben a világban, hogy milyen „a játszma túloldala”, arról segít képet alkotni a neo-soul énekesnő, Erykah Badu 1997-es debütalbumának egyik dala (Otherside of the Game). A Badu által megszemélyesített terhes nő szenved attól, hogy drogdíler partnere (a klipben az akkori barátja, André 3000 rapper játssza) képtelen stabil életet teremteni számukra. „Mit csinálsz majd, ha eljönnek érted?” – kérdezi.

A nő érti a játszmát, tudja, hogy partnere munkája nem tisztességes, de ki tudják belőle fizetni a számlákat. Szerelmes a fiúba, maradna mellette a „komplex elfoglaltsága” ellenére is, de azt is kénytelen belátni, hogy ez az élet „bántja” őt és a születendő babát. Mit tegyen hát? Badu győzködi magát, próbálja elhitetni magával, hogy barátja azt teszi majd, amit tennie kell. De valóban így lesz?

A fogyasztói társadalom egyik mai alappillérének számító

modern fekete popkultúra rendszerszerűen alacsonyítja le és veszi semmibe a nőket.

Persze ez nem azt jelenti, hogy fehér férfiak ne tudnának kellemetlenségeket okozni a másik nemnek. Például „tarkóra nyomott, lassú csókokkal”, amennyiben hihetünk Lucy Flores demokrata politikusnak – aki pénteken szexuális zaklatással vádolta meg Joe Bident.

Folyt. köv.

Forrás